Negyedik nyom

A fejem zúg, olyan nehéz, mintha egy téglát kötöttek volna hozzá. Fáj megmozdítanom. Próbálom hozzáemelni a kezem, de nem megy, mintha összekötötték volna. Eddig is ilyen kemény ágyam volt? Vagy a földön fekszem? Ahogy egyre jobban kezdek magamhoz térni, érzékelem, hogy hideg alattam a talaj, és a csuklóm körül kötél durvaságát érzem. Hirtelen kipattan a szemem. Nem kell aggódnom a fény miatt, mert szinte semmi sincs. Csak egy kis ablak van a helyiség végében. Óvatosan ülök fel, nehogy zajt csapjak a körülöttem lévő lommal. Úgy néz ki, egy pincében vagyok. Miután sikerül a fejemnek kitisztulnia, elönt a pánik. Mégis ki hozott ide? Mikor? Miért? És egyáltalán hol vagyok? Hogyan kerültem ide? Rengeteg gondolat cikázik át a fejemen. Nem vagyok képes felfogni, hogy mi történt. Túl nagy a sokk hatása. Még a kiabáláshoz is leblokkoltam.

Próbálom összeszedni, hogy mi az utolsó emlékem, vagy miért nem emlékszem rá, hogy miként kerültem ide. Hiszen Anne még viccelődött is, hogy nem otthon fogok éjszakázni, és lám, igaza lett. Csak nem éppen úgy, ahogyan ő gondolta. Brooklyn-híd. Hát persze, ott kellett elaludnom! De akkor még Dave volt velem, ő miért kötözött volna meg egy pincében? Ennek semmi értelme. Nem találom az összefüggést, nincs meg a kapocs vele. Viszont akkor ki volt, ha nem ő. Nem juthattam be a lakásba anélkül, hogy fel ne keljek. Mi volt az utolsó, amit ittam? Vagy mit ettem? Ugyanúgy a tálban lévő sós pálcikát ettem mindenki, de a végén ittam még egy pohár vizet, amit Dave hozott. Mi oka lett volna neki, hogy ezt tegye velem?

Hangokat hallok kintről, mintha valaki itt pakolna az ablak alatt. Vagy az ajtótól jön a hang? Egyáltalán hol az ajtó? Nem is ez a fontos most, talán meghallanak!

- Segítség! Itt vagyok lent! Hall engem valaki? Segítség! Van ott valaki? Hahó! Kérem, segítsenek!

Semmi válasz, és a zajok is eltűntek. Csak a saját hangom verődik vissza a falakról, egyre halkabban, majd végül teljes csendbe borulok. Nem eshetek kétségbe, reálisan kell gondolkodnom, ki kell találnom valamit, amivel elég nagy zajt csaphatok, hogy meghallhassanak.

„Nyugalom, nagy levegő beszív, kifúj, beszív, kifúj. Jól van Charlotte, menni fog ez. Most pedig nézz körbe, mit látsz?”

Ha egy külső szemlélő figyelne, valószínű azt hinné, nem vagyok normális, hogy magamhoz beszélek. Viszont ez segít, így arra koncentrálhatok, amire kell, a kijutásra.

A kezeimet tudom egy kicsit mozgatni, de csak annyira, hogy ne szorítsa el őket teljesen a kötél. Ez legalább jó jel, talán, ha tovább mozgatom, húzogatom, még jobban meglazul. A lábaim szabadok, legalább azokat tudom mozgatni, kinyújtom, amennyire csak tudom, de semmit sem érek el velük. Gyorsan körbenézek, mindent rendesen szemügyre véve. Van egy kanapé a falhoz tolva az ablak mellett, eléggé ramaty állapotban. Rajta vödrök, egy két szék. Mellé kertészdolgok vannak állítva, ásó, kapa, meg egy permetező. A sarokban egy polcsor, rajta kalapácsok, szegek, és valószínű további barkács dolgok, de azok már magasan vannak ahhoz, hogy a földről lássam őket. Az ablak alatt egy fűnyíró, tőle jobbra a sarokban lécek állnak egymásnak döntve, különböző méretben és vastagságban. A velem majdnem szemben lévő tartóoszlophoz bicikliket támasztottak. Egész kicsitől a felnőtt méretig. Mintha csak egy kertvárosi ház pincéjében lennék.

„Csak gondolj arra, mit tenne most a „Nagy” Mr. Pierce!”

Ahhoz, hogy elérjek bármit is, le kellene feküdnöm a földre, és úgy nyújtózkodni. Először csak az oldalamra dőlök, mert a kezemmel nem tudok mit kezdeni. Majd megpróbálok annyira összekuporodni, amennyire csak megy, míg a kezemen át nem bújtatom a testemet. Párszor kicsit megakadok, de csak koncentrálnom kell, hogy ellazuljanak az izmaim, és már sikerül is.

„Ügyes vagy kislány! Nincs lehetetlen!” – bíztatom magam nagypapám szavaival. Ő is a rendőrségen dolgozott, ennek köszönhetem, hogy könnyebben kiadták nekem az aktákat. Régen mindig bejártam vele az őrsre, néztem, ahogy dolgoznak. Mindenki ismert már, és ez később sem változott, amikor nyugdíjba vonult, ennek ellenére mégsem kivételeztek velem a felvételi eljárásnál, aminek kifejezetten örültem.

Miután sikerül előre húznom a kezeimet, hasra fekszem, hogy szemügyre vehessem a csomót. Közelebb húzom magam a könyökömön a kötélhez, hogy foggal rá tudjak segíteni. Amikor már majdnem megvagyok vele, lépteket hallok az ajtó mögül, így amennyire gyorsan csak tudok, ülő pozícióba tornázom magam.

- Látom, felkeltél. Minden rendben van? – csak a körvonalait látom a mögötte lévő fény miatt, de a hangja nagyon ismerős. – Nem ajánlom, hogy sikítani kezdj.

Ahogy beljebb lép a pinceféleségbe, megbizonyosodhatok róla, hogy ez valóban Ő. Nem tudom melyik érzés hatalmasodik el előbb rajtam, a félelem, a harag, vagy a meglepettség?

- Mit akarsz tőlem? – kérdezem fojtott hangon.

- Valójában, semmit – feleli kuncogva. – Te csak egy kellék vagy.

Olyan nyugodtan beszél, hogy képes lennék elhinni neki, hogy az egészben csak egy kellék vagyok. De ha valóban így lenne, akkor nem lennék megkötözve, nem kábítottak volna el, nem rabolnak el, nem zárnak be… Annyira nem függ össze ez az egész, biztos van valami közöm ahhoz, hogy itt kötöttem ki, csinálnom kellett valamit, ami miatt ide jutottam. Nem lehetek csak egy kellék!

- Drágám, felébredt már? – kérdezi egy cigarettától rekedtes női hang.

- Igen – kiáltja vissza a velem szemben álló.

Újabb árnyék közeledik kintről, majd alakot is ölt, és egy negyvenes-ötvenes éveiben járó nő lép be az ajtón. Haja már néhány helyen őszülni kezd, a többi részen még fekete. Kék szemei haraggal megtelve tekintenek rám. Ráncos kezei remegnek, ahogy felemeli őket, és a mellette álló srác bicepszére fekteti őket.

- Hát itt vagy. Emlékszel még rám? – futtatja végig testemen a tekintetét.

Nem kell kutakodnom az emlékeimben, tudom, kivel állok szemben. Sokat öregedett, mióta utoljára láttam, és a hangja is ércesebb lett. Utoljára egy összetört nő volt, most azonban egy bosszúra éhes ragadozó.

- Kedvesem, menj, és hozz egy szelet kenyeret Csipkerózsikának, ne mondhassa azt, hogy nem foglalkozunk vele – utasítja, majd leguggol elém. Ráncos, száraz kezeit végighúzza arcomon, mellyel undort vált ki belőlem. Igyekszem minél csöndesebben maradni, nem nyöszörögni, nem kiabálni. Mantraként ismétlem magamban, hogy minden rendben lesz, csak lélegezzek nagyokat, nyugodjak le, zárjak ki minden zavaró tényezőt, és koncentráljak a kezeimre. Már majdnem sikerült kiszabadítanom, utána csak találnom kell egy telefont, amivel bemérhetik, hol vagyok

- Mi jár a fejedben, Csipkerózsika? Csak nem épp szökni készülsz? – nevet fel velem szemben. – Tudod, miért hívlak egyáltalán Csipkerózsikának? Szerintem még nem jöttél rá.

„Maradj csendben Charlotte, ne szólj vissza semmit, amíg nem muszáj, higgye csak azt, hogy megrémültél. Talpraesett lány vagy, elég, ha te tudod”

- Azért hívlak így, mert még mindig egy száz éves álomban vagy. Különben mivel magyaráznád, hogy megkeserítetted a családom életét? Tudod, nagyon rosszul esett, amikor két évvel ezelőtt…

- Hagyd! – szól az ajtóból Ő. – Hiába zúdítod rá, még kába egy kicsit. Inkább később, amikor már fel is fogja, mit mondasz neki. Menj csak fel, majd én megetetem, és jövök utánad.

Velem szemben a nő megrázza a fejét, kicsit megpaskolja az arcomat, majd feláll, és az ajtó felé indul. Ott megáll, és visszafordul.

- Szorítsd meg a kötést a kezén, kilazította – majd arcon csókolja a mellette állót, és kisétál.

Hiába távozott, nem tudok megnyugodni. Egyszerűen nem értem, mi ez az egész. Ő azt mondja, hogy csak egy kellék vagyok, míg a nő mintha ennek teljesen az ellentétét állítaná a tetteivel, a szavaival.

- Maradj csendben, és ne csinálj semmi butaságot. Később elmagyarázom, mit miért tettem, de akkor most hinned kell nekem – lép közelebb a tányérral a kezében. – Nem futhatsz el, nem sikíthatsz, nem üthetsz, rúghatsz. Azért engedlek el, hogy enni tudjál, utána visszakötözlek. Bíznod kell bennem, megértettél?

- Igen – felelem, bár nem vagyok benne teljesen biztos.

Elém térdel, és gyakorlott mozdulatokkal kikötözi a csomót. Mielőtt még teljesen elengedne, lefogja a kezeimet, és a hátam mögé vezeti őket. Mindkét csuklómra rákulcsolja az ujjait, majd másik kezével elkezdi a lábam összekötni. A fogával segít rá meghúzni a kötelet, és csak utána néz újra a szemembe.

- Szeretnék megbízni benned, de látom a szemedben a tüzet. Égsz a vágytól, hogy kiszabadulhass innen. De megmondtam, arra még egy kicsit várnod kell. Most pedig beszélgessünk, miközben eszel – nyújtja felém a tányért, rajta egy szalámis kenyérrel. – Bármi kérdésed van, most tedd fel, de csak hétköznapi dolgokról. Szeretnélek jobban megismerni.

- Miért tetted?

- C-c-c. Arról volt szó, hogy hétköznapi dolgokról. Ez nem tartozik ahhoz. Inkább kezdem én, mi a kedvenc színed? – mosolyog rám, mintha teljesen normális lenne ez a helyzet.

- Anyakomplexusod van? Ezzel az öreg nővel vagy? Ezért hív drágámnak meg kedvesemnek? – zúdítom rá azokat a kérdéseimet, melyekkel talán „nem sértem meg”.

- Bele a közepébe. Nem, nincsen anyakomplexusom. Ő az én… Tudod mit, egyél inkább – azzal feláll, majd a falig hátrál.

Eszem gyorsan pár falatot, majd a tányért a földre dobom, és megpróbálok minél gyorsabban felállni, de mielőtt még lehetőségem lenne rám, már elém is ugrott, és visszanyomott a földre.

- Nem tudom, hogy sikerült előre húznod a kezedet, de azt hiszem, máshogy kellene megkötni – megfogta a könyökömet, hátrahúzta a hátam mögé, majd a lábamat eloldozva párszor körbetekerte a kötelet, levezette a csuklómig, ott megcsomózta, végül az oszlop köré csavarva hátul megkötötte.

- Játsszunk az én szabályaim szerint! Te bízol bennem, én bízok benned, és akkor egyikünknek sem lesz baja – kifordult, bezárta az ajtót, majd lassan elhaltak lépteinek zajai.

Harmadik nyom

Visszamegyek szőke barátnőm mellé a kanapéra. Arcomon mosoly terül szét, mintha minden rendben lenne, de közben belülről felőröl a gondolat, miszerint akár most is figyelhet a férfi, vagy nő. Igazából, erre is jó lenne rájönni, hogy mégis mire kell számítanom. Vagy mi van akkor, ha ketten is vannak? De a fogalmazás alapján csak egyedül vesz részt ebben.  Az írásból ítélve férfi, de nő is tud rondán írni, csak azért, hogy ne ismerjék fel. Ha próbálnám, akkor sem tudnám elterelni a gondolataimat erről az egészről. Ha másról lenne szó, könnyebbek kikapcsolódnék legalább egy órára, de most a saját életemről van szó. Azt hiszem, el tudom érni, hogy segítsenek nekem, de mégse tudják meg. Persze, még semmi sem biztos.

Anne ezer wattos mosollyal csúszik arrébb, hogy nekem is legyen helyem mellette. Lábaimat felhúzom, és úgy meredek a képernyőre. Nem is igazán figyelem, mit nézünk, inkább csak a tervemet próbálom meg tökéletesíteni.

- Remélem nem baj, hogy rendeltem pizzát – fordul felém a szőkeség.

- Nem, úgysincs semmi ehető itthon – mondom rá sem tekintve.

Nem szeretnék vele bunkó lenni, de nem tudok jó arcot vágni mindenhez. Most nem is tudok az ételre gondolni, úgyis minden visszajönne csak.

Már a filmnek is vége van, mire a csenő szakítja félbe Anne beszédét. Be nem áll a szája, csak mondja, és mondja. Nem tudom, hogy bír ennyit beszélni. Én inkább a tettek embere vagyok, mintsem a szavaké. És nem tudok a csajos témákról annyit beszélni, mint mások. Szívesebben töltöm az időmet a lőtéren, ha valami bajom van, mintsem egy plázában a boltok között mászkálva. Sosem fogom megérteni, mi a jó abban, ha több órán keresztül nézelődnek a sorok között, mire találnak egy ruhát, amit meg is vesznek. Nem elég egy póló, és egy nadrág? Miért kell mindenhol passzolni a ruhának? Nem az határozza meg az embert, hanem amilyen belülről. Rólam sem állapítják meg első kinézetre, hogy kemény csaj vagyok, pedig igen. Tény, én is szoktam érzékeny lenni, de csak amikor nem lát senki, és nincs semmi fontos dolgom. Amikor kiengedhetem azt a sok felgyülemlett dolgot. Bár, még akkor sem szeretek sírni, szívesebben ütöm inkább a bokszzsákot. Kapcsolataim, hogy is mondjam, nincsenek! Semmi időm arra, hogy bájcsevegjek egy pasival, aki aztán miután megdöntött, el is tűnjön az életemből. Hosszabb kapcsolatra pedig még annyira sincs időm, sőt energiám sem. Az utazások miatt, hogy egyik megbízásból a másikba csöppenek, nem lenne alkalmam azzal lenni, akit szeretek. Még a családomat is alig látom, és veszélybe sem szeretném sodorni őket.

Miután mindketten jóllaktunk, és végre barátnőm is kifulladt a témákból, úgy dönt, hogy hazamegy. Kicsit megkönnyebbülten sóhajtok, mert bármennyire is jó volt a társaságában, kikészített a bájcsevegés. Nem is tudom, miért mentem bele a vásárlásba. Már előre látom, hogy ő is fél órákat fog egy-egy sorban állni, én meg a hajamat fogom tépni. Csak valami egyszerű ruha kellene, és valami új melegítő. Nem szeretnék én semmi egyebet, és attól félek, hogy majd megpróbál valami olyan ruhára rábeszélni, ami nem én vagyok.

- Holnap találkozunk! – ölel meg, és már ki is lép az út szélére, hogy leintsen egy taxit.

A szobámba megyek, és újra elolvasom a levelet. Talán mégsem kellene másokat belekevernem ebbe, csak nekem kell elintéznem. De szükségem van némi segítségre, hogy legalább elinduljak valami nyomon, aztán onnan egyedül folytatnám.

Reggel az ébresztőórára kelek. Hamarabbra állítottam, hogy meg tudjam keresni az irodát, és ne a szünetem menjen el arra, hogy bolyongok a városban. Gyorsan összekészülődök, és vállamra kapva a táskámat már az utcán is vagyok. Nem is tudom igazán, hogy mit szeretnék keresni. Hiszen, csak nincs kiírva egy üzletre, hogy íráselemző…

Közben bemegyek a New York-i kapitányságra az iratokért, és az aktáért, amit megkértem, hogy küldjenek át. Gyorsan a táskámba pakolok mindent, majd megyek is tovább. Egy autókölcsönző hirdetése mellett is elhaladok, és felkelti a figyelmem. Nekem is szükségem lehet rá, egy ekkora városban. Nem masírozhatok az emberek között úgy, hogy fegyver van nálam, fontos iratok vannak nálam, és így még könnyebben el is kapnak, ha ez a célja a zaklatómnak.

Ki is bérelek a kölcsönzőből egy NissanVersa-t. Nem szeretnék feltűnő lenni, és ezzel az autóval nem tűnök sem szegénynek, sem dús gazdagnak, maradok a középrétegnél. A cég számlájára iratom az autót, és már abban ülve hagyom el a kölcsönzőt. Még amíg a kulcsokra vártam, felhívtam Davet, hogy nem tudok délelőtt bemenni, mert személyes ügyeket kell intéznem, és szerencsére megértette, így nem is sietek annyira, hogy máris gyorshajtásért elvegyék a jogosítványomat, amikor csak most lett autóm.

Bemegyek egy íráselemző kis üzletbe, és megmutatom a levelemet, majd amikor a rendőrséget szeretnék hívni a levél miatt, az igazolványomat is mutatom mellé, miszerint az FBI-nál dolgozom. A nő le is nyugszik, és elsőbbségiként kezelve megígéri, hogy ha délután visszajövök, addigra végez is.

Miután ezzel végzem, már ülök is vissza az autómba, hogy a munkába beérjek. Szerencsére ilyenkor nincs akkora dugó, mint reggelente, és délután, így sikerült még a déli hajtás előtt a kávézó mögötti parkolóházban letenni a kocsit, és a pult mögé állnom, hogy kiszolgáljam a vendégeket.

A nap hátralévő részében már sokkal nyugodtabb vagyok, hogy tudom, másnap délelőtt mehetek is a kész elemzésekért. Talán kiderül belőlük valami, hogy milyen lelki állapotban van a zaklató, miközben a levelet írja. Nem is tudom, mi lenne a jobb. Ha nyugodt állapotban írná, akkor vagy előre kifontolt terve van, vagy csak rám szeretne ijeszteni. Viszont ha zaklatott, akkor nem tudhatom, hogy mire lesz képes, ha elszakad nála a cérna.

Este is sikerült nyugodtan lefeküdnöm, bár még most is minden apró neszre felkeltem. Most nem fogadott semmilyen boríték sem, amikor visszaértem a lakásra, semmi gyanús nem volt. Lehet, hogy ez jó jel? Talán leszállt rólam? Vagy csak most kezd még jobban beindulni? Ezekre eddig nem is gondoltam, csak boldog voltam, mert nem várt semmi sem. Útban vagyok megint az íráselemző hölgyhöz. Ma megint később megyek be dolgozni, de szerencsére nem szólnak érte, mert úgy tudják, hogy a papírokat intézem a házhoz, és hogy itt tudjak maradni New York-ban, be legyek jegyezve lakcímváltozásra.

- Jó reggelt! – köszönök, ahogy belépek a csilingelő ajtón.

- Rögtön jövök! – kiabál hátulról egy hang, majd néhány neszt hallok, és már ki is lép a függöny mögül a hölgy, akivel tegnap is beszéltem. – Oh, jó reggelt! Megnéztem a levelét, amit hozott – mondja, és keresgélni kezd néhány papír között.

Egy lefűzött mappát vesz elő, benne legfelül az én levelemmel. Alatta a többi is szépen elrendezve. Mindegyik mellé csatolva van egy tesztlapra hasonlító papír, ami különböző módokon ki van töltve. Elém teszi a lapot, és magyarázni kezd.

- A betűk alapján azt szűrtem le, hogy az illető, aki írta nyugodt volt. Biztosan gondosan megválogatta minden egyes szavát. Akkor látok egyedül változást, amikor a börtönről, és a gyermekéről beszél. Ez biztosan a rossz emlék miatt van, és annál a résznél zaklatottabbak a betűi – sorolja a dolgokat.

Nem említem neki, hogy vannak még levelek, amiket kielemezne, mert nem szeretném, ha azokat is elolvasná, így azzal az információval, amiket szereztem, megyek dolgozni. Ahogy beérek, Anne egyből letámad a másnapi vásárlással kapcsolatban, hogy már a boltok nyitásakor ott kell lenni, különben elkapkodják a legjobb ruhákat, majd ha végeztünk, megyünk Davehez, és tartunk egy kis lazulós estét. Még az estéve nincs is bajom, de a vásárlás egyáltalán nem hiányzik.

Hazaérve újabb levél fogad:

Már nem kel sokáig várnod Csipkerózsika! Nemsokára megismerjük egymást. Remélem, rám fogsz ismerni majd! Más nem, emlékeztetlek, kit is felejtettél el. Teljen jól a hétvégéd!

Nemsokára megismerjük egymást… Nemsokára megismerjük egymást… Ez a sor visszhangzik a fejemben egyfolytában. Mire készül? Mit szeretne tenni? Bántani fog? Sosem voltam még ilyen helyzetben, eddig csak filmekben láttam, még a munkatársak sem mondták, hogy történt velük ilyen. Miért pont én? Csak a jót szerettem volna szolgálni, és tetszett is. Még most is tetszik, de ezt nem vártam volna. Megint nyugtalan vagyok, megint szükségem lenne valamire, amivel levezetem a feszültséget. Ilyenkor már a lőtérre sem tudok lemenni, habár, talán még nyitva van, végül is ez New York, nem valami kisváros. Fogom a kabátom, a táskámat, és már indulok is. Ha más nem, akkor jártam egyet, és kiszellőztettem a fejem.

Szerencsém van, mert itt még éjszaka is nyitva van, hogy az ügynökök bármikor lejöhessenek lövöldözni, gyakorolni, vagy mint én, a gőzt levezetni. Fejemre húzom a fülvédőt, szememre a szemüveget célzok, és már lövök is. Felemelő érzés, az egész olyan felszabadító. Emberre nem szeretek fegyvert szegezni, főleg nem használni, de ez teljesen más.

A lövéseimet látszik a zaklatottság, ahogy magamhoz hívom a gombbal a céltáblámat, de még így is mind a fejét, és a szívét találta el, vagy legalább nagyon közel. Miután fél órát a lőtéren töltök, és sikerült kiadnom magamból a gőzt, elhagyom a helyet, és a metróval hazamegyek.

A lakásban még véletlenül sem nyúlok újra a levélhez, próbálom minél jobban elkerülni, hogy ne zaklasson megint fel, de még így sem tudom kiverni a fejemből a sorokat. Szinte magam előtt látom azt a nyugodt arcot, amivel írhatták, majd ahogy rám tekint, gúnyos mosolyra húzódik szája.

Éjjel rémálmomból ébredek fel, ahol egy székhez kötözve ülök egy sötét szobában. Nem látok semmit, csak a csuklómon és a bokámon érzem a kötél felszínét. Próbálom kiszabadítani magam, de nem sikerül, majd egy nevetés hallatszik, kulcszörgés, ahogy nyílik a zár, az ajtó, a hirtelen fény, és egy alak. Számomra sötétben van, csak a körvonalait látom. A szemem itt nyílt ki, és ezért ülök most zaklatottan az ágyon. Nem tudok egyből visszaaludni, így edzeni kezdek, hogy lefárasszam magam, és még formában is maradjak.

Reggel az ébresztő hangja rángat ki az ágyból. Elvégzem a szokásos reggeli arcmosását, elkészítem a pirítóst és a tejeskávét. Amikor asztalhoz ülnék, a csengő megszólal, és már hallom is Anne hangját, ahogy sürget. Kitárom előtte az ajtót, majd mintha csak otthon lenne, helyet foglal az asztalnál, és elemel egy pirítóst. Közben be sem áll a szája. Nem tudom, hogy képes ennyit beszélni. Sosem áll le? Nem fárad el, vagy szárad ki a szája? Csak addig nyugszik kicsit le, amíg a kenyeret fogyasztja, de nem hagy békén, és engem faggat, hogy mik a terveim estére, illetve közli velem, hogy látja, milyen szemekkel figyel Dave, és szerinte tetszem neki. Ahogy kijelenti, horkanok egy hatalmasat, hiszen miért lenne így? És ha mégis, nem lenne időm rá, nem tudhatom, menyi idő múlva végzünk, és küldenek el a következő ügyre.

Anne tölt magának egy pohár vizet, míg én megiszom a kávém, és a mosogatóba pakolok, majd fogja a táskám, felveszem a cipőm, és indulunk is. Gyorsan a plázához érünk, és már be is vesszük az első boltot. Ahogy sejtettem, minden egyes sort alaposan végig kell nézni. Már akkor unatkozni kezdek, amikor az első soron végigérünk. Ez nem az én stílusom, és soha nem is volt. Ami tetszik, azt megnézem, felpróbálom, és ha jó, megveszem, ha nem, akkor visszapakolom. Alig várom, hogy végre leüljünk ebédelni az egyik büfénél. Akkor kicsit megszabadulhatok a ruhák sokaságától.

- Ezt muszáj felpróbálnod! – mutat fel egy ruhát Anne, amiből szerintem a fenekem is kint lesz.

A próbafülkék felé kezd tolni, és mielőtt ellenkezhetnék,már be is húzza a függönyt. Nagyot sóhajtok, majd öltözni kezdek. Úgysem menekülök, amíg fel nem húzom. Ahogy magamra öltöm a ruhát, elhúzom a függönyt, és egy hatalmas mosoly fogad szőke barátnőmtől.

- Remekül áll, forogj körbe – utasítja.

Forgom egyet, majd a tükör felé fordulva állok meg. Nem mondom, nekem is tetszik, de nem az én stílusom. Jobban el tudom képzelni a mellettem álló lányon. Én ne szoktam ilyenekhez, hogy kint van belőlük a fenekem. Inkább csak egy nadrág, és valami bulizós felső a stílusom.

- Így még jobb lesz – mondja, és kihúzza a hajgumit a hajamból, majd kicsit elrendezi a vállamra, majd felül összeborzolja, hogy formája is legyen, végül hümmög egyet. – Tökéletes!

- Azt hiszem, nem én vagyok – nézek magammal farkasszemet.

- Pedig olyan jó alakod van benne, meg kell venned! Biztos Davenek is tetszeni fog – érvel.

Megadóan sóhajtok egyet, és a pénztárcámért nyúlok. Nem kérnek érte nagy összeget, reálisak az árak szerencsére, így nem kell még ez miatt is bosszankodom,hogy megveszem egy alkalomra, és vagyonokat fizetek érte.

Délután először Anne lakására megyünk, hogy gyorsan összeszedje a cuccát, majd hozzám, mert elhatározta, hogy ki szeretne szépíteni. Meggyőződése, hogy este nem fogok hazajönni, mert munkatársunknál töltöm az éjszakát.

Gyors tusolás és hajmosás után a szobámba megyek, hogy a sminkelést elvégezze rajtam barátnőm. Valamit az arcomra ken, gondolom alapozót, amit púderszivacs követ, majd a szememmel foglalkozik. Füstös szemeket készít nekem, az ajkaimra pedig halvány szájfényt tesz. Ahogy végez, megcsodálom az arcomat. Tényleg nagyon szép lett, tetszik, amit csinált. Miután megköszönöm, visszamegyek a fürdőbe szárítkozni, addig Anne magát is kisminkeli. Miután kész vagyunk, öltözni kezdünk. Én az j fekete ruhámat veszem fel, Anne pedig egy kék ruhát, aminek fodros az alja. A hajunkat mindketten kiengedve hagyjuk, majd az autómba ülve indulunk át Brooklynba.

Egy kis egyszerű, de otthonos lakáshoz megyünk, ahonnan színes fények szűrődnek ki. Csendes környék, csak a zene hallatszik bentről. Ahogy belépünk, egy kisebb csoport fogad minket. Néhányan táncolnak, néhányan esznek, vagy beszélgetnek. Maximum tizenöt fő lehet, nem több. Hamar megismerek mindenkit, és elfelejtem az aggodalmamat a levéllel kapcsolatban. Még a szörnyű vásárlás közben sem jutott eszembe, amit végig kellett szenvednem.

Jól telik az este, kellemes a társaság, és mindenki barátságos. Már hajnali kettő körül jár az idő, amikor egyre jobban fogyatkozunk. Csak hárman maradunk, viszont taxit kell hívnunk, mert én is ittam, és így nem szeretnék vezetni.

Anne is elmegy, mert eljött érte egy barátja, és már csak ketten vagyunk. Segítek pakolni, hogy ne maradjon olyan sok a munkatársamnak.

­- Én nem ittam, ha gondolod, hazaviszlek – ajánlja fel Dave.

Kicsit habozok, mielőtt választ adnék. Hisz, akkor neki is vissza kell valahogy jutni. És az autómért mindenképpen vissza kell jönnöm holnap, akkor meg teljesen mindegy, hogy jutottam haza. De mégis csak jobb lenne, ha ő vinne el, és majd metróval vagy busszal, vagy nem is tudom még mivel, eljövök majd az autóért.

- Rendben, azt megköszönném.

Miután kivisszük a szemetet is, iszunk mindketten egy pohár vizet, és lemegyünk Dave kocsijához. A Brooklyn híd felé tartunk, amikor úgy érzem, hogy a fejem elnehezedik, és a szemeim is lecsukódnak.

Második nyom

Hogy kérdezhettem meg tőle, hogy itt alszik-e? Hiszen én sem szeretném, ha itt töltené az éjszakát. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Azt sem tudom, miért tettem. De láthatólag őt is megleptem, nem csak magamat. Gondolkodhatnék, mielőtt beszélni kezdek. Jó, hogy nem azt kotyogom mindjárt ki, hogy beépített ügynök vagyok.

Bár ez most csak egy kisebb munka, ahol jóformán nincs is szerepem, de nem tudhatom, mikor jelentik be, hogy nincs már rám szükségük, vagy van egy fontosabb is. Alig kezdtem két éve dolgozni, de már most sok ügyet tudhatok magam mögött. Ezek közül a legdurvább az volt, amikor egy hajón kellett felszolgáló-takarítót alakítanom, hogy minden helyiséghez odaférjek. Tengeri beteg vagyok, és az alatt az egy hét alatt, amíg a vízen voltunk, a nem létező felesleges zsírokat is leadtam magamról. De ezzel jár ez a munka, hogy oda megyek, ahova küldenek, kiállok minden nehézséget, legyőzöm az akadályokat. Ha már erre vállalkoztam, akkor nem fogom feladni.

Újra felnézek munkatársamra, aki még mindig kicsit homályos tekintettel mered rám, és kis hümmögés után kimondja azt a szót, amiért könyörögtem.

- Nem. Félre ne értsd csak…

Mielőtt még végigmondhatná, közbevágok. Nem találom fontosnak, hogy magyarázkodjon azért, amit én sem szeretnék.

- Felesleges magyarázkodnod, nem lett volna jó ötlet - mosolygok rá, majd intek egyet, és becsukom az ajtót.

Nagy sóhaj hagyja el a számat, ahogy kattan a zár, és újra csak egyedül vagyok. Megfordulok tengelyem körül, és a konyha felé indulok. Úgy érzem, most egy pohár víz jót fog tenni.

Csoszogva lépkedek el a fürdőig, hogy megtisztítsam arcomat a sminktől, és megmossam fogaimat. Lehámozom magamról a ruhát, az ágyra dobom, majd a szekrényben kezdek kutakodni valami kényelmesebb anyag után. Ahogy átöltözöm, már bújok is a meleg takaró alá, fejem a párnák közé rejtem, és lehunyom szememet, hogy elmerüljek az álmok világában.

Reggel újult erővel pattanok ki az ágyból. A tegnap estéhez képest nem érzem magam fáradtnak, inkább fel vagyok töltődve energiákkal. Vígan, dúdolva indulok meg a fürdőbe, hogy elvégezzem a reggeli dolgokat. Barna, hullámos hajam kifésülöm, és hagyom, hogy vállamra omoljon, majd a munkaruhát magamra öltve megyek ki a konyhába. Megreggelizem, és egy üveg vízzel a kezemben már lépek is az utcára. Los Angelesben megtehettem, hogy egy nagyot szippantottam a levegőből, de itt, New Yorkban csak szmog, kipufogógáz, cigaretta, és hasonló káros anyagok gázai szállnak a levegőben.

Ez a nap is ugyanúgy, mint a tegnapi, gyorsan eltelik. Nem sok nyugtunk van a rengeteg vendég mellett. Délben, akárcsak előző nap, megint szóltam, hogy a célpont megérkezett. Igazából semmi értelmét nem látom annak, hogy mindig küldjek egy üzenetet, hogy "Itt van”, és "Indul", mert az egész irodaház kamerákkal van felszerelve, melyeket az irodából is könnyen figyelhet. Ezért is tudná észrevenni a kis titkárnője - aki szintén a mi emberünk -, hogy megy az emeletre a főnök. Ha jobban belegondolok, nem olyan könnyű az, mert miközben próbálunk keresni valami nyomot, nem azt figyeljük, hogy nem jön-e valaki, arra szokott lenni a társunk. Boldogság fut át rajtam attól a gondolattól, hogy nem lehettem titkárnő, mert ha véletlen egyszer rajtakapják, hogy bejárkál az irodába, nem lesz jó vége neki.

A munkaidő lejártával feltakarítunk, összeszedjük a ruhánk, táskánk, és már kint is vagyunk az utcán. Nem állunk most sem sokat kint, mindenki fáradt, és szeretne már hazamenni, lepihenni. Dave és én nem emlegetjük fel az estét, úgy tekintünk rá, mintha meg sem történt volna az a csók. Túl kínos lenne elviselni egymást, ha bármelyikünknek számított volna. Anne mosolyogva meséli el, hogy megadta a számát egy srácnak, és a hétvégén találkoznak is, mire én csak annyit válaszolok, hogy holnap mesélnie kell, és egy köszönés után indulok is. Most nem megyek el a furgonhoz, ha valamit szeretnének tőlem, majd megkeresnek.

A ház elé érve megkeresem a kulcsomat, és kinyitva az ajtót, egy borítékot találok a földön, rajta a nevemmel. Se cím, se feladó, csak a nevem... Ha nem a posta hozta, akkor ki? És honnan tudja, hogy itt lakom? Egyáltalán, hogy New Yorkban vagyok? Mégis ki küldene névtelen levelet?

Bezárom magam mögött az ajtót, és a konyhába lépek. Helyet foglalok az egyik széken, és a borítékot forgatni kezdem a kezemben. Hiába gondolkodom, hogy mégis kitől jöhetett, és hogy ő juttatta-e el hozzám, vagy egy küldönc, nem kapok választ addig, míg ki nem bontom. Nem félnék ettől, ha a filmekben nem azt látná nap, mint nap az ember, hogy ilyenkor egy fenyegető levél lapul a papírborítékban vagy bomba. De nekem erősnek kell maradnom, hisz ügynök vagyok, ki kell állnom a megpróbáltatásokat. Az is előfordulhat, hogy csak a cég küldött valamit. De akkor nem így kapnám meg.

Nem hagyhatom, hogy félni kezdjek. Amint meginog az önbizalmam, nem leszek olyan kemény, mint eddig. Könnyebben fognak megsebezni. És mi van akkor, ha most is figyel? Elhúzom a függönyöket, hogy még véletlenül se lehessen belátni az ablakon. Akármennyire is lesz sötét, biztonságosabban érzem magam, ebben a helyzetben.

Visszateszem a borítékot bontatlanul az asztalra, és inkább beállok egy forró zuhany alá. Amíg folyik rám a meleg víz, kizárok minden gondolatot, nincs probléma, nincs rosszkedv, nincs öröm, csak én. Csak élvezem, ahogy átjárja testemet a melegség. Kilépve a zuhany alól egy törülközőt tekerek magam köré, és vizes lábbal csattogok vissza a konyhába. Nem várhatok tovább, meg kell néznem, hogy mit tartogat számomra a boríték. Az asztal mellett állva óvatosan feltépem a leragasztott részét, és húzom ki belőle a papírt. 

Remélem emlékszik még rám! Mondtam, hogy nem felejtek, és megbosszulom, amit a fiammal tett. Figyelem, nem menekülhet előlem. Egy lépéssel mindig maga előtt járok!

Vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba. Nem tudom eldönteni, melyik győz a többi felett. Dühös vagyok, mert eddig azzal gyűlt meg a bajom, hogy munkából munkába hajszoljam magam, most meg egy őrült - mert jobb kifejezést nem tudok rá mondani, amíg nem tudom  a valós énjét - szeretné megbosszulni a gyermekét.

Szomorú vagyok, mert nem tudom, mi lenne a helyes. Ha elmondom a kapitányságon, hogy nem épp a legbiztonságosabb itt tartózkodnom, akkor elvehetik tőlem az ügyet. Ha már elvállaltam, akkor véghez szeretném vinni, nem pedig cserbenhagyni a társaimat. Bár nincs nagy feladatom, ezt sem szeretném elveszíteni. Jó tudni, hogy számítanak rám. Nem vihetem el grafológiai vizsgálatra sem, mert akkor kérdezősködnének.

Leülök a székre, és kezeimbe temetem arcomat. Nem hagyom, hogy a kétségbeesés úrrá legyen rajtam, én nem az a fajta lány vagyok. Próbálok mélyeket lélegezni, hogy a fejem kitisztuljon, és az után végiggondolni, hogy mit csináljak. Amíg arra várok, hogy megcsillanjon a fejem fölött a villanykörte, ezzel is jelezve, hogy megvan a megoldás, vizes bőröm megszárad, és kiráz a libabőr. Felmegyek a szobámba a borítékkal, és felveszek egy fekete melegítőalsót, egy fehér pólóval. Elfekszem az ágyon, és újra elolvasom a levelet. Még mindig semmi ötletem arra, hogy ki lehetett az, és mióta követhet. Követ-e egyáltalán? Vagy csak megtudta, hogy itt vagyok, és rám szeretne ijeszteni? Egy ember van, aki mindig képes volt lenyugtatni, és ez az anyukám. Kezembe vettem a telefont, kikerestem a számát, és tárcsáztam. Régen beszéltem vele, ritkán van időm hazalátogatni is. Utoljára még ünnepekre sem mentem haza, és már nagyon hiányoznak. Ahogy itt végzek, hazamegyek legalább egy napra, és mindenkit szorosan megölelgetek. Pár csöngés után meghallom anyám hangját a vonal túlsó felén, és elönt a melegség. Nem mesélek neki a fenyegető levélről, nem szeretném, hogy aggódjon, így csak annyit mesélek neki, hogy jó a hely, ahol most dolgozom. Neki sem mondhatom el a részleteket az ügyről, így csak nagyvonalakban annyit tud, hogy most nem én kaptam a legkomolyabb megbízatást. Hallottam hangján a megkönnyebbülést, hogy bár félti a kicsi lányát – aki huszonkettő évesen már nem olyan kicsi -, most nem kell annyira aggódnia érte. Nem beszélünk sokáig, kicsit mesél arról, hogy mi van otthon, majd elköszönünk. Hanyatt dőlve bámulom a mennyezetet, és gondolkodom, hogy kit csukattam le, vagy – amire nem vagyok büszke, de muszáj volt – öltem meg. Úgy döntök, felhívom Tomot. Vele minden ügynél együtt voltam, mondhatni ő az én társam.

Örülök, hogy beszéltem vele, mert sikerült eldöntenem, hogy mit is szeretnék csinálni. Úgy döntöttem, hogy magánnyomozásba kezdek. Kezembe veszem megint a levelet, és átfutom a sorokat. Kapkodott írás, és csak pár mondat. Semmi konkrétum, mintha abban a pillanatban döntötte volna el, hogy nyomot hagy maga után egy levéllel. Emlékeimben visszatér egy ügy, ahol a srác is pont így kezdte, hogy hirtelen felindulásból már nem csak megfigyelte a főnökét, hanem levelet hagyott a háza bejáratánál. Nem jöttek ki jól, ezért meg szerette volna leckéztetni, hogy ezentúl tisztelettel bánjanak vele is, mert hiába volt új alkalmazott, jól végezte a munkáját, és ha vétett apró hibákat, azokat is csak azért, mert igyekezett. Napról napra egyre dühösebb lett, és a levelek szövege is egyre fenyegetőbb lett, míg végül kést szorított a főnöke nyakához. Mielőtt megölte volna, sikerült odaérnünk, és megállítanunk. Akkor én is alkalmazottként vegyültem el, hogy meg tudjam figyelni, ki lehet a bűnös. A srácot harminc év börtönbüntetésre ítélték, mire a családja teljesen kiakadt. Az anyja toporzékolni kezdett, hogy az ő kicsi fiát nem lehet egy szürke cellába ültetni, mert jó gyerek, az apja megígérte, hogy kiszabadítja a fiát, ha törik, ha szakad. Az anyja meg szerette volna bosszulni, hogy a fiát lecsukták, és ezt az apja is helyeselte. Egy mondat volt, ami megütötte a fülemet a tárgyalás végén, amikor az anya bejelentette, hogy legalább addig maradjon szabadlábon, míg a testvérével utoljára találkozik. Nem tudtunk róla, hogy van egy testvére, mert semmi adat nem volt róla. Mint később kiderült, nevet változtatott, és elköltözött, hogy jobb élete lehessen, de a családját próbálta támogatni.

Ez a levél a kezemben, erre az ügyre emlékeztet. Lehetséges, hogy tényleg megvalósítja, amit ígért? De miért tenné? Hisz akkor ő is a fia mellett köt ki. És amúgy is látogathatják. Néha nem tudom megérteni az embereket, hogy mi a jó nekik abban, ha ők is börtönbe kerülnek, csak mert egy családtagjuk ott van, és ezt nem tudják elfogadni, hogy odakerült. Miért jó ez nekik? Lehet most előítéletesnek nevezni, de szerintem nem normálisak az ilyenek. Tudom, hogy ameddig nekem nincs ilyen gondom, addig nem tudom átérezni, hogy milyen lehet azoknak, akik azt látják, hogy ott viszik el előttük a családtagjukat, akár a családtagjaikat, ha többen voltak benne a bajban, de nekem sem jó érzés az, ha miattam, mert én buktattam le. Mégsem fogok bemenni hozzájuk a cellába, hogy együtt töltsük le a büntetésüket.

Elfekszem az ágyon, a borítékot az éjjeliszekrényre csúsztatom, leoltom a lámpát, és lecsukom szemeimet. Próbálok aludni, de nem megy. A gondolataim ide-oda cikáznak, jár az agyam, képtelen kikapcsolni. Forgolódok jobbra-balra, de sehogy sem kényelmes. Elhatározom, hogy lefárasztom magam, így felkelek, valami sportosabb öltözékbe bújok, és tornázni kezdek. Húsz felüléssel indítok, majd harminc guggolás, és újabb felülések. Egy kis levezetésnek fekvőtámaszok, majd az egész elölről. Háromszor ismétlem meg a feladatot, mire úgy érzem, kellően elfáradtam. Csak gyorsan megmosakodom a zuhany alatt, és mászok is a takaró alá. Elértem, amit szerettem volna, egyet fordulok, és elmerülök az álmok világában.

Reggel álmosan csoszogok végig a folyosón, hogy a konyhába érve elfogyaszthassam a kávémat. Kitekintek az ablakon, hogy látok-e valami gyanúsat, de nem tűnik fel semmi, amitől félnem kellene. Visszahúzom a függönyt, mert bántja a szememet az erős fény. Elvégzem a reggeli teendőim, felöltözök, és már indulok is az Upper West Side-ra. Sokkal figyelmesebben megyek, mint máskor. Minden kis neszre felkapom a fejem, hogy ne essen bántódásom. Szerencsésen a kávézóba érek, majd betelefonálok a központba, hogy kikérjem annak a srácnak az aktáját, akire tegnap gondoltam. Holnapra meg is kapom a New York-i irodába faxon. Nem szívesen adták ki, de amikor azzal érveltem, hogy összefügg szerintem az üggyel, nagy nehezen rábólintottak. Kérdezősködtek, hogy mégis mi köze van egymáshoz, de sikerült kitérnem azzal a válasszal, hogy amíg semmi konkrétumot nem tudok, nem szeretnék belemenni a részletekbe.

Mr. Grand a mai nap folyamán nem jön be a szokásos ebédjéért, viszont az irodáját elhagyta. A többiek követni kezdik, hogy megtudjuk, hol van az elrabolt lány, és elkaphassuk, amikor nem számít rá. Dave még komolyabban veszi a munkát, mint a többi nap. Ha csak egy kortyot is iszok, mielőtt kiszolgálom a vendéget, már lekiabál, hogy az emberek az elsők. Pedig csak nem szerettem volna kiszáradni, mert akkor hiába beszélnék, egy hang sem jönne ki a torkomon. De nem ítélem el, mert tudom, hogy csak jó alkalmazott szeretne lenni. Anne próbál most is mosolyogni, ha ránézek, de látom rajta, hogy kezd elege lenni a munkatársából. Kicsit olyan, mint egy menstruáló nő, hisztizik mindenen. 

- Saci! - szól szőke hajú barátnőm a munkaidő végén - Mit csinálsz a hétvégén?

- Még nem tudom, szerintem pihenek - válaszolom, és táskámat a vállamra téve lépek ki az utcára.

- Lenne kedved vásárolni? Kellene már néhány új ruha - karol belém, és úgy indulunk el.

Megbeszéltünk, hogy átjön munka után, és beszélgetünk, filmezünk, főzünk valamit. Egy kis kikapcsolódás nekem sem árthat.

- Persze, mehetünk - mondtam, és körbenéztem. 

Egy férfi gyanúsabbnak tűnt, mint más, így jobban megnéztem magamnak, hogy néz ki. Munkatársamnak feltűnt, hogy valakit nagyon figyelek, és furcsán kezdett méregetni.

- Csak azt hittem, ismerős - mosolyodtam el keserűen – Akkor szombaton vásárlás?

Hazaérve megint egy levél fogadott a bejáratnál. A szőke lány érdekesen figyelt, hogy miért itt hever a postaláda helyett, mely a főbejárat mellett van. Gyorsan eltereltem mindenféle téves gondolatot, hogy ne kombináljon, miszerint ezt a levelet várom, mióta ide jöttem, és a szomszéd vette át helyettem, majd csúsztatta be az ajtó alatt. Megdicsértem magam, amiért ilyen jól rögtönöztem, és a borítékot a másik mellé tettem az éjjeliszekrényre. Visszamentem a konyhába, ahol csak Anne hátával találtam szembe magam.

- Nincs itthon túl sok kajád - fordul szembe velem, továbbra is a hűtőben állva.

A legkisebb gondjaim közé tartozik, hogy főzzek magamra. A legtöbbször egy étteremből rendelek, hogy azért mégis legyen normális étel is itthon, ne csak valami egészségtelen. Előveszek a fagyasztóból egy mirelit pizzát, és barátnőm felé nyújtom kérdő tekintettel.

- Tökéletes! - veszi el tőlem, és mintha csak itt élne ő is, bekapcsolja a sütőt, és berakja a vacsoránkat. Amíg készül, a konyhaasztalnál ülve beszélgetünk. Sok mindent megtudok róla, többek között azt is, hogy van egy testvére, akivel már régen beszélt, és nagyon hiányzik neki. Hiába próbálok jobban figyelni, csak az jár a fejemben, hogy mi lehet az újabb levélben. Mosolygok, és bólogatok, de mintha nem is hallanám a hangokat.

- Figyelsz rám? - legyezett kezével az arcom előtt.

Bólintottam, hogy igen, de a gondolataim csak elkalandoztak megint a levélre. Ezentúl ez lesz? Amíg el nem kapjuk, addig minden nap küldeni fog egyet? És mindig csak 1-1 sort? Alig várom, hogy holnap megkapjam az aktát, és utána olvassak. Amint meglesz, szólok a főnöknek is a fenyegető levelekről.

Anne még beszél egy ideig, én pedig igyekszem rá figyelni, több-kevesebb sikerrel. Elkészül a pizza is, és betelepedünk a nappaliba, hogy megnézzünk valami filmet. Hamar megunom, és inkább felmegyek a szobába, azzal az ürüggyel, hogy csak a mosdóba megyek. Kibontom a borítékot, és széthajtogatom a papírt.

Csak nem félsz? Hahaha. Tudnád milyen vicces volt, ahogy reggel mindenkire gyanakodtál. Azt hiszem, holnap majd odaköszönök neked, csak hogy tudd, kitől félj, de lehet, hogy inkább maradok inkognitóban. Ez csak rajtad múlik. Lebuktatsz, vagy nem? Ja, mielőtt elfelejtem, remélem nem szóltál senkinek sem rólam...

Kiesik kezemből a levél. Ezek szerint végig követett. Volt egy megérzésem, hogy valaki figyel, de azt hittem, csak paranoiás vagyok, és beképzelem magamnak. Nem vagyok ahhoz még elég ideje a szakmában, hogy hozzászokjak az ilyenekhez, ha fenyegető leveleket kapok. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy ilyennek kitegyenek, hogy félnem kelljen az utcán, sőt még a házban is. Nem tudhatom, hogy legközelebb nem fog-e már betörni is.

- Szorulásod van? - kiabál Anne.

- Telefonálok - szóltam vissza - Mindjárt jövök.

Gyorsan kezembe vettem a telefonom, és elindultam visszafele. Nem szólhatok senkinek sem a levelekről, de arról nem volt szó, hogy célozni nem tudok rá. Majd valahogy óvatosan elkezdek puhatolózni, hogy ilyenkor mit kellene tennem, hogy kiderítsem, ki szeretne elkapni. Első gondolatom egy kamera, a bejárathoz, amit lehet meg is valósítok, ám ennek majd később jön el az ideje. Most arcomra kell varázsolnom a mosolyom, és jól éreznem magam barátnőm társaságában.

Első nyom

A kávéház elé érve, szívem hevesen dobog a sietéstől. „Sok sikert Charlotte!”, dünnyögöm, majd benyitok a helyiségbe. A kávéillat egyből megcsapja orromat, és ahogy körbenézek, jóleső érzés fog el. Kellemes, nyugodt, nem csendes, de nem is zajos, otthonias berendezkedésű hely. Minden korosztály megtalálja itt a helyét. Egymás mellett bokszok vannak elhelyezve, de a pult előtti bárszékeknél is helyet lehet foglalni. Máris megbarátkozom a hellyel. Utam hátravezet, hogy lepakoljam a táskám, és szóljak a főnöknek, hogy szolgálatra jelentkezem. A kávéfőzőnél egy korombeli srác áll, és fejét biccentve köszön, amit viszonzok is. Barna haj, barna szem, helyes arc. Még egy ok, amiért megéri reggelente felkelni, és bejönni. Csak egy ajtó van, ami egy rövid folyosóra nyílik, onnan három ajtót lehet látni, kettő a baloldalon, és egy a jobboldalon. A jobb kezem felé fordulok, mert az a főnök irodája. Kezemet a kilincsre helyezem, de hiába próbálom lenyomni, nem nyílik. „Biztos, majd csak később jön be.” mondom saját magamnak, és megfordulok, hogy az öltözőbe menjek. Az egyik szekrényre egy boríték van ragasztva, rajta a nevemmel. Leszedem, és kiveszem belőle az összehajtogatott papírt.

Kedves Charlotte!

Köszöntöm a mi kis kávézónkban, ez lesz a szekrénye, amíg nálunk van. Dave majd mindent megmutat. Ne haragudjon, hogy nem tudom személyesen is fogadni, de el kellett utaznom. Hosszúnadrág és a munkaruha mindennap kötelező!

Legyen szép napja! Mr. Wright.

Kinyitom a szekrényem, beteszem a táskámat, és mellé a levelet is. Nagyot sóhajtok, majd visszacsukom, és elindulok kifelé. Még öt perc van nyitásig, de az ajtó előtt már most ácsorognak. Odalépek a srác mellé, és magabiztosságot erőltetve magamra, megszólítom. Ha nem kellene majd minden nap találkoznom vele, akkor semmi bajom nem lenne a kommunikációval, de ha már most leírom magam, akkor kevésbé megy a beilleszkedés is, és annál nehezebb lesz a munka is.

- Hello, Charlotte Pierce.

- Dave Kollins, szia. Ott hátul pedig a konyhában Anne Smith.

- Mr. Wright azt írta, hogy megmutatod, mit kell csinálnom – kötöm fel a kötényem.

- Először is, kinyitni az ajtót, hogy bejöhessenek a vendégek, majd mondom tovább – nyújtja felém a kulcsot.

Összedörzsölöm a kezeimet, és a bejárat felé indulok. Megfordítom a táblát a „Nyitva” felére, majd a kulcsot megforgatom a zárban, és kitárom az üvegajtót. Mindenki köszönve jön befele, én pedig visszasétálok a pulthoz.
- Kérdezd meg a vendégektől, mit szeretnének, vedd fel a rendelésüket, majd a szendvicseket Anne elkészíti, neked csak az italokkal kell törődnöd - adja ki az utasításokat a barna szemű - A pénztárgépet majd megmutatom menet közben, hogy kell kezelni.
- Menni fog! - húzom ki magam, és a vevők felé fordulok.

- Jó reggelt, mit adhatok? – kérdezi mosolyogva Dave, és az ő példáját követve, én is ezt teszem.

- Jó reggelt. Elvitelre, egy Cappuccino cukor nélkül, két Cappuccino cukorral, egy Jeges Caffé Americano, és három Caramel Macchiato. Köszönöm – mondja egy harmincas éveiben járó nő, én pedig felírom a papíromra.

- Mindjárt hozom – felelem, és hátralépek a poharakhoz, munkatársam mellé.

Mindegyik gépre rá van írva, mit készít, és mellette a hozzá tartozó pohár. Elveszek egyet, majd teletöltöm Cappuccinoval, és így folytatom a többivel is. A rendelést ráteszem a pohártartóra, és azzal együtt bújtatom szatyorba. Visszalépek a pénztárgép mellé, majd az árlistáról beütöm az összeget. Voltam már bolti eladó is, úgyhogy ez a része nem új már, tudom, hogy kell kezelni.

- 24,00 dollár lesz – átnyújtom a szatyrot, majd távozik a hölgy, és már veszem is fel az új rendelés.

A reggeli forgalom nagyjából egy órán keresztül tart, utána már csak egy-egy betévedő vendégünk van. A bokszok is kiürültek, és végre mi is tudunk egyet szusszanni a déli forgalom előtt. A hátam már fáj a sok állástól, a lábam pedig az ide-oda lépkedéstől. Helyet foglalok az egyik széken, Dave pedig a másikra ül le.

- Szóval FBI?

- Tessék? – lepődök meg kérdésén. Nem számítottam rá, hogy tud róla, hogy mi a rendes munkám.

- Ott dolgozol eredetileg, nem igaz? – fordul velem szembe – A főnök mondta.

- Már nem. Változásra volt szükségem – felelem.

- Jó – intézi el ennyivel a beszélgetést.

Nem tűnik valami kedvesnek, de a vendégekkel mégis beszélgetett, mosolygott rájuk, és némelyiket még ismerte is. Nem értem, mi ez a hangulatváltozás.

Az ajtó csilingelve nyílik ki, ezzel jelezve, hogy valaki érkezett, vagy távozott. A székről tekintek az ajtó felé, majd abban a pillanatban állok is fel, mert bejött Mr. Grand, az a férfi, akit meg kell figyelnem. A szemben lévő irodaházban dolgozik, és minden nap betér ide ebédelni. Az órára pillantok, még csak fél tizenkettő.

- Jó napot! Mit adhatok? – kérdezem, és közben az arcát fürkészem.

- Smoked salmon on rustic bread, Chai teával.

- Helyben fogyasztja, vagy elvitelre kéri?

- Itt eszem – felel kimérten, és még csak rám sem emeli tekintetét.

- Rögtön hozom – erőltetek az arcomra mosolyt.

Ekkora paraszttal sem találkoztam még. Elveszi az ember életkedvét. Semmi jó napot, vagy kezét csókolom, vagy csak egy biccentés, semmi, a telefonjától sem tud elszakadni. Nem szoktam sosem panaszkodni, de akkor legalább lenne barátságosabb arckifejezése. Miközben készítem a rendelését, és Anne is csinálja a szendvicsét, elküldök egy SMS-t a srácoknak, hogy itt van a célszemély. Egy tálcára pakolok mindent, majd áttolom a pulton, nem sok életkedvvel. Megfogja, és az egyik bokszban foglal helyet. Dave mellém lép, és ő is elkezd kiszolgálni, mert közben egyre többen jönnek megint, és kezdődik a déli roham.

- Jó napot, mit adhatok? – teszem fel most is a szokásos kérdést, és csak akkor szembesülök vele, hogy ez Tom, aki eddig a furgonban várt.

- Csak egy Vanilla Latte-t, csokoládés muffinnal – viselkedik természetesen, mintha csak egy átlagos vendég lenne.

Már adom is le a rendelést, és kapom a kezembe a muffint, miközben a pohár már tele van az itallal. Odanyújtom Tomnak, aki már megy is Mr. Grand asztalához. Gondolom, megkéri, hadd üljön hozzá, ami be is válik, mert vele szemben foglal helyet. A vendégek egyre csak jönnek, és jönnek, mi pedig megállás nélkül forgolódunk, hogy kiszolgálhassuk őket. Amikor Mr. Grand távozni készül, Tom is feláll a helyéről, hogy vele tartson, és figyelje. Már délután fél kettőt mutat az óra, ahogy rápillantok, és csak néha-néha szállingózik be valaki, de ez nem tart sokáig, mert, ahogy az iskolában végeznek a diákok, Dave elmondása szerint, megint sok vendégre lehet számítani. És igaza is van. Minden boksz szép lassan megtelik, és már székeket is húztak néhányhoz, hogy elférjenek. Megint van időnk, hogy kifújjuk magunkat, ami nekem nagyon tetszik, mert már nem bírtam volna sokáig talpon. Ebédelni is most tudunk, ezért hátraszólok, hogy Anne készítsen nekem egy szendvicset. Ezt nem kell kifizetnem, mert a dolgozóknak minden nap jár egy ebéd, amit mi választunk ki. Amíg próbálom kicsit felfrissíteni magam a mosdóban, hogy újult erővel mehessek vissza, már szól is Dave, hogy kész a szendvicsem. Hajszálaim kicsúsztak a kontyból, ezért gyorsan lófarokba fogom össze, és farkasszemet nézek a tükörképemmel. „Ügyes vagy, csak így tovább”, bíztatom magam, sarkon fordulok, és előre megyek. Anne egy tányért nyújt felém, és leül velem szemben a konyhában. Lassan majszolom, és közben dicsérem, hogy az ízek milyen jó összhangban vannak egymással. Épp, hogy befejezem, folytathatom is a munkát. Hatot üt az óra, ezzel jelezve, hogy zárunk. A maradék vendégnek szólunk, hogy legyenek szívesek elhagyni a kávézót, majd ahogy az utolsó is kilép az ajtón, kattan a zár, és fellélegezhetünk. Vagyis csak én gondolom így, de még le kell takarítani az asztalokat, és felmosni. Amíg én ezeket elvégzem, Dave megszámolja a napi bevételt, Anne pedig a konyhát teszi rendbe. Egyszerre megyünk az öltözőbe, és ahogy mindenki összeszedte a cuccát, már indulunk is hazafele. Kezemben három pohárral lépek ki az utcára, és mivel a hátsó bejáraton távoztunk, így nem a forgalmas utcára jutottunk, csak egy rövid sikátorba.

- Van kedved eljönni este bulizni? – fordul felém mosolyogva Dave, miközben haladunk a forgalom felé.

Érdekesen nézhetek rá, mert furcsállják az arckifejezésem.

- Van egy jó klub itt az utca végén, és ma este White Party lesz – lép mellé Anne – Találkozhatnánk itt kilenckor.

- Jól hangzik, de ne haragudjatok, hogy ezt mondom, te eddig eléggé érdekesen viselkedtél velem – mutatok a srácra – Most meg itt jó pofizol?
- Szerintem csak komolyan vettem a munkám - rántja meg a vállát.
- Szóval, ha én is bunkón fogok veled viselkedni, védekezhetek azzal, hogy csak próbálom jól végezni a dolgom? - kérdezem, mialatt szemöldököm az egekbe szökik.
- Nem, mert én csak elmondtam, mi lesz a feladatod. Arról nem én tehetek, hogy számodra ez milyen stílusban jött le - védekezett.
- Ne vesszetek össze! - szólt közbe a szőkeség, aki eddig csak figyelte a kis összetűzésünk - Gyertek el mindketten, és érezzétek jól magatokat.
Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hatalmas meglepetést okozott, a mosolygós lány hirtelen kitörése. Nem számítok rá, hogy az angyali arc mögött egy kitörni készülő bomba lapul, mely bármelyik pillanatban robbanhat, hogy helyrehozza az adott konfliktushelyzetet.
Egy bólintással elintézem az egészet, és telefonomat kutatva lépek egyet hátra.

- Nekem sietnem kell, este, itt. Sziasztok – mondja a konyháslány, és már megy is.

- Én is indulok – biccentek a fejemmel a hátam mögé – Szia.

- Szia, Charlotte – köszön Dave, és leint egy taxit.

Amerre jöttem reggel, ugyanarra indulok vissza, hogy összekészülődjek, de teszek egy kis kitérőt a furgon felé. Ahogy megbeszéltük, kettőt kopogok, és a srácok már nyitják is ajtót. Mosolyogva tartom az arcom előtt a kávékat, és ahogy elveszik mindet, be is szállok melléjük. Nem maradok sokáig, csak ameddig Tom elmeséli, hogy megtudott-e valami bizalmasat. Ahogy végez a beszámolójával - ami semmiről nem szólt, mégis húsz percig beszélt - kiszállok a kocsiból, és már megyek is a jelenlegi otthonom felé. A parkon keresztül csak átszaladok, hogy még legyen időm estére is elkészülni. Hazaérve ledobom a táskám, leveszem a cipőmet, és ahogy megyek a szoba felé, egyre kevesebb ruhadarab van rajtam. Hajamat egy csattal megtűzöm a fejem tetején, és miközben lemosom a sminkem, már folyik is a víz a zuhanyzóban. Miután arcom letisztult, beállok a kellemesen meleg víz alá, és énekelni kezdek. Nincsen jó hangom, de ameddig senki sem hallja, csak én, addig nincs baj. Kilépve a zuhany alól egy törülközőt csavarok magam köré, és vizes lábbal futok be a szobába. A gardrób előtt állva nézegetem a ruhákat - amiből nincs túl nagy választék -, hogy mit tudnék felvenni. Kezdem elveszíteni a reményt, hogy bármit is találjak, mert nem szoktam koktélruhákat venni, úgysem lenne alkalmam felvenni. Végül előkeresem a fehér nadrágom, hozzá a fehér, pánt nélküli felsőmet, és a kis farmerkabátomat. Kiegészítőnek egy fekete övet és karika fülbevalót választok. Előkeresem még a fekete magas sarkúmat, és mindent az ágyra rakok. Visszamegyek a fürdőbe, felveszek egy fehérnemű szettet, és sminkes dobozomért nyúlok. Felkenem az alapozót, púderrel fixálom, és a szemceruzát kezdem keresni. Amint megtalálom, kiemelem vele barna szemem. Szemhéjamra szürke szemhéjpúdert teszek, és feketével kissé füstössé varázsolom. Ajkaimat halvány szájfénnyel kenem ki, majd kacsintok egyet tükörképemre, és megyek is a ruhákhoz. Magamra veszek mindent, és még egyszer megnézem magam a tükörben, majd kis fekete oldaltáskámba pakolom a kulcsom, telefonom, pénztárcám, irataim, és már indulok is. Még pont van annyi időm, hogy odaérjek a kávézóhoz. Amennyire a cipő engedi, gyors léptekben haladok. Már látom is a többieket. Anne, szőke haját összefogta, lábait egy pink magas sarkúba bújtatta, fehér koktélruháját egy pink övvel dobta fel a derekánál, hozzá illő táskával, és fülbevalóval. Kék szemeit szemceruzával emelte ki. Dave fehér ingbe, és egy farmerbe öltözött, hozzá fehér Convers cipőt húzott, és barna haját zselével állította fel. Mindketten nagyon jól néznek ki.

- Saci! – kiabál Anne – Végre ideértél. Menjünk.

Gyorsan melléjük lépdelek, majd kifújva a levegőt, már lassabban sétálok.

- Miért lettem Saci? – kérdezem két levegővétel között.

- A Charlotte becézése, nem? – kérdezi Dave – De ha zavar, akkor nem hívunk így.

- Semmi bajom vele, csak furcsálltam, mert eddig sosem mondták még nekem. És hol is van az a klub?

- Még öt perc séta, ahol az a nagy sor áll.

Odafordulok, ahova mutatnak, az utca túloldalára. Egyből átfut az agyamon, hogy visszaforduljak. Majd az, hogy ha már itt vagyok, nem fogok meghátrálni.

- Van valami kártyád, hogy az FBI-nál dolgoztál, igaz? – fordulnak felém, ahogy átérünk az utca másik oldalára.

- Miért érzem úgy, hogy az kelleni fog most? – kérdezem nagyot sóhajtva.

- Igazság szerint, azzal szeretnénk bejutni, hogy te felmutatod. Akkor biztos beengednek.

- Igen, mert a mellbedobás már nem válik itt be. – mondja száját elhúzva a mellettem álló lány.

- Gyertek utánam – intek a kezemmel, majd megindulok, miközben előveszem az igazolványom.

Ahogy felmutatom, már be is engednek minket, bár elég furcsán néz a kidobó, hogy mit keresünk itt. Ahogy egyre beljebb megyünk, a zene hangosodni kezd, és már látni a villogó fényeket. Még egyet fordulunk, és már elénk is tárul a hatalmas tánctér, a fal mellet az asztalok, és a bárpult. Hatalmas, és jól néz ki a hely.

- Ne idd le magad, mert holnap munka! – súgja a fülembe Dave.

Csak forgatom a szemem, és már meg is célzom a pultot, hogy kérjem az első kört. Mindenkinek rendelek egy Benedict koktélt. A többiek is odajönnek, és már kapjuk is a poharakat.

- Az első közös munkanapra, és arra, hogy jó legyen az este! – tartom előre a poharam.

- Azokra! – felelik kórusban, és koccintunk.

Gyorsan kiürítjük a poharainkat, majd megyünk is a tánctérre. Nem vagyok valami jó táncos, de az a tudásom, ami van, egy buliba bőven elég annyira, hogy ne nézzenek rám furán. Testem teljesen átérzi a zene ritmusát, majd arra kezdem mozgatni a csípőmet. Az a koktél az elején segített egy kicsit feloldódni, a többit megoldja a hangulat. A következő kört Anne fizeti, majd ahogy elfogyasztjuk, folytatjuk is a táncot. Érezni lehet, hogy kezd hatni a bennünk lévő alkohol, és már nem tiszta fejjel gondolkodunk. Szólok a többieknek, hogy megkeresem a mosdót, és már távolodok is tőlük. Kiérve a mellékhelységből Dave csillogó szempárjával találom szemben magam. Nem mozdulok, megdermeszt a tekintete. Azok a mogyoróbarna szemek, a féloldalas mosoly, és a tökéletesen beállított haj teljesen megbabonáz. Kezeit megérzem derekamon, és fülemhez hajolva suttog valami zavarosat, majd megnyalja szája szélét, és lecsap ajkaimra. Nem tiltakozom, az alkohol megtette hatását, hogy csak élvezzem, de ahogy megvilágosodom, hogy ezzel hibát követünk el, már arrébb is húzódom.
- Ezt nem kéne. Felejtsük el, hogy megtörtént - bontakozok ki kezei közül, és elindulok a pult felé, a sráccal a nyomomban.
Visszamegyünk munkatársunkhoz, mintha semmi sem történt volna, és egy kis körbe állunk, ahova mindig csatlakoznak páran, így egyre nagyobb lesz a tömeg, míg végül mindenki egy körben áll, és mindig cserélgetjük, hogy ki, vagy kik legyenek középen. Hajnali egy körül jár az idő, mikor úgy döntünk, hogy megyünk, hiszen mégiscsak dolgozunk másnap, de ez New York, ahol minden nap buli van.

- Hazakísérjelek? – kérdezi Dave, akiben kicsit több pia van, mint bennem.

- Azt megköszönném – felelem, és mellé lépek. Nem tudom, hogy az italnak tudható-e be, vagy annak, ami bent történt, de örülök, hogy vele fogok hazáig menni.

- Legyetek jók gyerekek! – int Anne, és elindul haza.

Mi is lassan sétálva elindulunk az Upper East Side felé. Fél órába telik, mire megérkezünk, és addigra már nincs rajtam cipő, mert megfájdult benne a lábam, ezért levettem, és most a kezemben viszem. A ház előtt szembefordulok munkatársammal, hogy elköszönjek tőle. Hosszasan nézem szemeit, melyek még mindig képesek megbabonázni, majd megölelem, kap három puszit, és egy köszönés után már lépek is be a házba, de Dave még mindig ott áll.

- Itt alszol? - kérdezem, ezzel magamat is meglepve.

Prológus

Reggel hét óra. Álmosan kelek ki az ágyból, félig csukott szemmel kitapogatom a mamuszom, majd hatalmas ásítások közepette kicsoszogok a fürdőbe. A tükörbe nézve megpillantom kócos, barna hajamat, és a táskás szemeimet. Hideg vízzel próbálom magam rávenni, hogy felébredjek, de csak azt érem el vele, hogy az egész pizsamámat eláztatom. Nem törődve a nedves anyaggal, laza kontyba fogom hullámos hajam. A konyhába érve két szelet kenyeret a pirítós sütőbe teszek, és amíg várom, hogy elkészüljön, a mikróban melegített tejeskávémat kavargatom. Egyharmad rész kávé, a többi tej, csak a szokásos. Ahogy vaj után kezdek keresni a hűtőben, hirtelen ajtócsapódást hallok. A tartalékpisztolyomért nyúlok, melyet a konyhafiókba rejtettem.
- Meg ne próbálja! - figyelmeztet egy hang a hátam mögül.
Megfordulok a hang irányába, és egy aktát csúsztatnak elém. Kinyitva egy újabb ügyet pillantok meg, melyhez New Yorkba kell utaznom.
- Nem vállalom! - jelentem ki.
- Márpedig ez a szakma nem így működik. Figyelni fogjuk!