Negyedik nyom

A fejem zúg, olyan nehéz, mintha egy téglát kötöttek volna hozzá. Fáj megmozdítanom. Próbálom hozzáemelni a kezem, de nem megy, mintha összekötötték volna. Eddig is ilyen kemény ágyam volt? Vagy a földön fekszem? Ahogy egyre jobban kezdek magamhoz térni, érzékelem, hogy hideg alattam a talaj, és a csuklóm körül kötél durvaságát érzem. Hirtelen kipattan a szemem. Nem kell aggódnom a fény miatt, mert szinte semmi sincs. Csak egy kis ablak van a helyiség végében. Óvatosan ülök fel, nehogy zajt csapjak a körülöttem lévő lommal. Úgy néz ki, egy pincében vagyok. Miután sikerül a fejemnek kitisztulnia, elönt a pánik. Mégis ki hozott ide? Mikor? Miért? És egyáltalán hol vagyok? Hogyan kerültem ide? Rengeteg gondolat cikázik át a fejemen. Nem vagyok képes felfogni, hogy mi történt. Túl nagy a sokk hatása. Még a kiabáláshoz is leblokkoltam.

Próbálom összeszedni, hogy mi az utolsó emlékem, vagy miért nem emlékszem rá, hogy miként kerültem ide. Hiszen Anne még viccelődött is, hogy nem otthon fogok éjszakázni, és lám, igaza lett. Csak nem éppen úgy, ahogyan ő gondolta. Brooklyn-híd. Hát persze, ott kellett elaludnom! De akkor még Dave volt velem, ő miért kötözött volna meg egy pincében? Ennek semmi értelme. Nem találom az összefüggést, nincs meg a kapocs vele. Viszont akkor ki volt, ha nem ő. Nem juthattam be a lakásba anélkül, hogy fel ne keljek. Mi volt az utolsó, amit ittam? Vagy mit ettem? Ugyanúgy a tálban lévő sós pálcikát ettem mindenki, de a végén ittam még egy pohár vizet, amit Dave hozott. Mi oka lett volna neki, hogy ezt tegye velem?

Hangokat hallok kintről, mintha valaki itt pakolna az ablak alatt. Vagy az ajtótól jön a hang? Egyáltalán hol az ajtó? Nem is ez a fontos most, talán meghallanak!

- Segítség! Itt vagyok lent! Hall engem valaki? Segítség! Van ott valaki? Hahó! Kérem, segítsenek!

Semmi válasz, és a zajok is eltűntek. Csak a saját hangom verődik vissza a falakról, egyre halkabban, majd végül teljes csendbe borulok. Nem eshetek kétségbe, reálisan kell gondolkodnom, ki kell találnom valamit, amivel elég nagy zajt csaphatok, hogy meghallhassanak.

„Nyugalom, nagy levegő beszív, kifúj, beszív, kifúj. Jól van Charlotte, menni fog ez. Most pedig nézz körbe, mit látsz?”

Ha egy külső szemlélő figyelne, valószínű azt hinné, nem vagyok normális, hogy magamhoz beszélek. Viszont ez segít, így arra koncentrálhatok, amire kell, a kijutásra.

A kezeimet tudom egy kicsit mozgatni, de csak annyira, hogy ne szorítsa el őket teljesen a kötél. Ez legalább jó jel, talán, ha tovább mozgatom, húzogatom, még jobban meglazul. A lábaim szabadok, legalább azokat tudom mozgatni, kinyújtom, amennyire csak tudom, de semmit sem érek el velük. Gyorsan körbenézek, mindent rendesen szemügyre véve. Van egy kanapé a falhoz tolva az ablak mellett, eléggé ramaty állapotban. Rajta vödrök, egy két szék. Mellé kertészdolgok vannak állítva, ásó, kapa, meg egy permetező. A sarokban egy polcsor, rajta kalapácsok, szegek, és valószínű további barkács dolgok, de azok már magasan vannak ahhoz, hogy a földről lássam őket. Az ablak alatt egy fűnyíró, tőle jobbra a sarokban lécek állnak egymásnak döntve, különböző méretben és vastagságban. A velem majdnem szemben lévő tartóoszlophoz bicikliket támasztottak. Egész kicsitől a felnőtt méretig. Mintha csak egy kertvárosi ház pincéjében lennék.

„Csak gondolj arra, mit tenne most a „Nagy” Mr. Pierce!”

Ahhoz, hogy elérjek bármit is, le kellene feküdnöm a földre, és úgy nyújtózkodni. Először csak az oldalamra dőlök, mert a kezemmel nem tudok mit kezdeni. Majd megpróbálok annyira összekuporodni, amennyire csak megy, míg a kezemen át nem bújtatom a testemet. Párszor kicsit megakadok, de csak koncentrálnom kell, hogy ellazuljanak az izmaim, és már sikerül is.

„Ügyes vagy kislány! Nincs lehetetlen!” – bíztatom magam nagypapám szavaival. Ő is a rendőrségen dolgozott, ennek köszönhetem, hogy könnyebben kiadták nekem az aktákat. Régen mindig bejártam vele az őrsre, néztem, ahogy dolgoznak. Mindenki ismert már, és ez később sem változott, amikor nyugdíjba vonult, ennek ellenére mégsem kivételeztek velem a felvételi eljárásnál, aminek kifejezetten örültem.

Miután sikerül előre húznom a kezeimet, hasra fekszem, hogy szemügyre vehessem a csomót. Közelebb húzom magam a könyökömön a kötélhez, hogy foggal rá tudjak segíteni. Amikor már majdnem megvagyok vele, lépteket hallok az ajtó mögül, így amennyire gyorsan csak tudok, ülő pozícióba tornázom magam.

- Látom, felkeltél. Minden rendben van? – csak a körvonalait látom a mögötte lévő fény miatt, de a hangja nagyon ismerős. – Nem ajánlom, hogy sikítani kezdj.

Ahogy beljebb lép a pinceféleségbe, megbizonyosodhatok róla, hogy ez valóban Ő. Nem tudom melyik érzés hatalmasodik el előbb rajtam, a félelem, a harag, vagy a meglepettség?

- Mit akarsz tőlem? – kérdezem fojtott hangon.

- Valójában, semmit – feleli kuncogva. – Te csak egy kellék vagy.

Olyan nyugodtan beszél, hogy képes lennék elhinni neki, hogy az egészben csak egy kellék vagyok. De ha valóban így lenne, akkor nem lennék megkötözve, nem kábítottak volna el, nem rabolnak el, nem zárnak be… Annyira nem függ össze ez az egész, biztos van valami közöm ahhoz, hogy itt kötöttem ki, csinálnom kellett valamit, ami miatt ide jutottam. Nem lehetek csak egy kellék!

- Drágám, felébredt már? – kérdezi egy cigarettától rekedtes női hang.

- Igen – kiáltja vissza a velem szemben álló.

Újabb árnyék közeledik kintről, majd alakot is ölt, és egy negyvenes-ötvenes éveiben járó nő lép be az ajtón. Haja már néhány helyen őszülni kezd, a többi részen még fekete. Kék szemei haraggal megtelve tekintenek rám. Ráncos kezei remegnek, ahogy felemeli őket, és a mellette álló srác bicepszére fekteti őket.

- Hát itt vagy. Emlékszel még rám? – futtatja végig testemen a tekintetét.

Nem kell kutakodnom az emlékeimben, tudom, kivel állok szemben. Sokat öregedett, mióta utoljára láttam, és a hangja is ércesebb lett. Utoljára egy összetört nő volt, most azonban egy bosszúra éhes ragadozó.

- Kedvesem, menj, és hozz egy szelet kenyeret Csipkerózsikának, ne mondhassa azt, hogy nem foglalkozunk vele – utasítja, majd leguggol elém. Ráncos, száraz kezeit végighúzza arcomon, mellyel undort vált ki belőlem. Igyekszem minél csöndesebben maradni, nem nyöszörögni, nem kiabálni. Mantraként ismétlem magamban, hogy minden rendben lesz, csak lélegezzek nagyokat, nyugodjak le, zárjak ki minden zavaró tényezőt, és koncentráljak a kezeimre. Már majdnem sikerült kiszabadítanom, utána csak találnom kell egy telefont, amivel bemérhetik, hol vagyok

- Mi jár a fejedben, Csipkerózsika? Csak nem épp szökni készülsz? – nevet fel velem szemben. – Tudod, miért hívlak egyáltalán Csipkerózsikának? Szerintem még nem jöttél rá.

„Maradj csendben Charlotte, ne szólj vissza semmit, amíg nem muszáj, higgye csak azt, hogy megrémültél. Talpraesett lány vagy, elég, ha te tudod”

- Azért hívlak így, mert még mindig egy száz éves álomban vagy. Különben mivel magyaráznád, hogy megkeserítetted a családom életét? Tudod, nagyon rosszul esett, amikor két évvel ezelőtt…

- Hagyd! – szól az ajtóból Ő. – Hiába zúdítod rá, még kába egy kicsit. Inkább később, amikor már fel is fogja, mit mondasz neki. Menj csak fel, majd én megetetem, és jövök utánad.

Velem szemben a nő megrázza a fejét, kicsit megpaskolja az arcomat, majd feláll, és az ajtó felé indul. Ott megáll, és visszafordul.

- Szorítsd meg a kötést a kezén, kilazította – majd arcon csókolja a mellette állót, és kisétál.

Hiába távozott, nem tudok megnyugodni. Egyszerűen nem értem, mi ez az egész. Ő azt mondja, hogy csak egy kellék vagyok, míg a nő mintha ennek teljesen az ellentétét állítaná a tetteivel, a szavaival.

- Maradj csendben, és ne csinálj semmi butaságot. Később elmagyarázom, mit miért tettem, de akkor most hinned kell nekem – lép közelebb a tányérral a kezében. – Nem futhatsz el, nem sikíthatsz, nem üthetsz, rúghatsz. Azért engedlek el, hogy enni tudjál, utána visszakötözlek. Bíznod kell bennem, megértettél?

- Igen – felelem, bár nem vagyok benne teljesen biztos.

Elém térdel, és gyakorlott mozdulatokkal kikötözi a csomót. Mielőtt még teljesen elengedne, lefogja a kezeimet, és a hátam mögé vezeti őket. Mindkét csuklómra rákulcsolja az ujjait, majd másik kezével elkezdi a lábam összekötni. A fogával segít rá meghúzni a kötelet, és csak utána néz újra a szemembe.

- Szeretnék megbízni benned, de látom a szemedben a tüzet. Égsz a vágytól, hogy kiszabadulhass innen. De megmondtam, arra még egy kicsit várnod kell. Most pedig beszélgessünk, miközben eszel – nyújtja felém a tányért, rajta egy szalámis kenyérrel. – Bármi kérdésed van, most tedd fel, de csak hétköznapi dolgokról. Szeretnélek jobban megismerni.

- Miért tetted?

- C-c-c. Arról volt szó, hogy hétköznapi dolgokról. Ez nem tartozik ahhoz. Inkább kezdem én, mi a kedvenc színed? – mosolyog rám, mintha teljesen normális lenne ez a helyzet.

- Anyakomplexusod van? Ezzel az öreg nővel vagy? Ezért hív drágámnak meg kedvesemnek? – zúdítom rá azokat a kérdéseimet, melyekkel talán „nem sértem meg”.

- Bele a közepébe. Nem, nincsen anyakomplexusom. Ő az én… Tudod mit, egyél inkább – azzal feláll, majd a falig hátrál.

Eszem gyorsan pár falatot, majd a tányért a földre dobom, és megpróbálok minél gyorsabban felállni, de mielőtt még lehetőségem lenne rám, már elém is ugrott, és visszanyomott a földre.

- Nem tudom, hogy sikerült előre húznod a kezedet, de azt hiszem, máshogy kellene megkötni – megfogta a könyökömet, hátrahúzta a hátam mögé, majd a lábamat eloldozva párszor körbetekerte a kötelet, levezette a csuklómig, ott megcsomózta, végül az oszlop köré csavarva hátul megkötötte.

- Játsszunk az én szabályaim szerint! Te bízol bennem, én bízok benned, és akkor egyikünknek sem lesz baja – kifordult, bezárta az ajtót, majd lassan elhaltak lépteinek zajai.