Novelláim

Ég veled!

- Mr. Garrett! Bemehet hozzá! – jött ki az orvos a szobából.

- Köszönöm doktor úr! Hogy van? - kérdeztem, és közben szemeimet dörzsöltem.

- Folyamatosan romlik az állapota. Csoda, ha megéli a reggelt – mondta együtt érzően.

Beléptem a kórházi szobába, ahol szép barna hajú, kreoll bőrű barátnőm fekűdt sápadtan, kócosan. A nagy csendet csak a halk csipogás törte meg. Mellkasa egyenletesen emelkedett, és süllyedt.

- Szia, szerelmem! – ültem le az ágya melletti székre, majd megfogtam kezét. – Minden rendben lesz! Meggyógyítanak majd! Az orvosok tudják, mit kell tenni! Csak tarts ki!

Nyugodtságát figyeltem, ahogy szuszog, és szempillái néha, néha megrebbenek. Egy könnycsepp folyt végig megviselt arcomon. Nem ezt érdemelte volna, olyan erős, jókedvű lány volt. Mindig kiállt a saját igazáért. Törődött az emberekkel, még akkor is, ha ők nem vették észre. És mi az utolsó emléke rólam? Az, hogy veszekedünk, mert nem tartottam jó ötletnek, hogy szóljunk a szüleimnek az esküvőről, nehogy lebeszéljenek róla minket, mert annyira fiatalok vagyunk. Ha figyeltem volna az útra, nem történik meg a baleset, és ő nem lenne már két hete kórházban. 

- Szívem! Szívem, adj egy tálat! - tornázta magát ülőhelyzetbe, ahogy magáhoztért.

- Tessék, itt van! - nyújtottam felé a műanyag edényt.

Szegény teljesen ki volt száradva, ezért egy kis nyál folyt ki a száján, amit gyorsan egy zsebkendővel letöröltem. Segítettem visszafeküdni az ágyra, majd felálltam mellőle, és az ajtóhoz siettem.

- Nővér! Nővér, felébredt! - kiabáltam a folyosóra.

Az ápolónő szólt a doktor úrnak, aki már jött is, hogy megnézze, minden rendben van-e, már a körülményekhez képest.

- Doktor úr, kérem, mondjon valamit! Ez, hogy felkelt, azt jelenti, hogy… - félbeszakított.

- Nem, nagyon sajnálom. Nem lesz jobban - nézett először rá, majd rám. - Maradjon vele, hátha felkel még néha. Érezze, hogy még mindig szeretik. Ezek az utolsó órák így fognak telni. Beszéljen hozzá. Érzi, hogy itt van, de a teste nem képes jeleket küldeni - fejezte be.

- Nem mozdulok mellőle! Itt maradok vele, bármeddig! - jelentettem ki.

- Majd még visszanézek - zárta le a beszélgetést.

- Köszönöm.

Vetett még egy utolsó pillantást az ágyon fekvő lányra, majd kiment az ajtón. Megint csak ketten maradtunk a szobában. Ahogy tanácsolták, folyamatosan beszéltem hozzá.

- Emlékszel, amikor megkértem a kezed? Szakadó eső volt, mi pedig akkor jöttünk meg a szüleidtől. Be kellett vásárolnunk, de a bolt előtt megbotlottam, és ahogy elestem, a zsebemből kicsúszott a kis doboz a gyűrűvel. Te észre sem vetted, mert megijedtél, hogy valami bajom van – mosolyogtam. – Akkor határoztam el, hogy ez lesz a megfelelő pillanat. Ez lesz az a pillanat, mikor felteszem azt a nagy kérdést. Azt a kérdést, mely örökre megváltoztatja az életünket – a könnyek megint utat törtek maguknak. – Segíteni szerettél volna, de nem hagytam. Fél lábra térdeltem, te pedig teljesen leblokkoltál. Érezted, hogy mi fog történni. Felemeltem a földről a dobozt a gyűrűvel, kinyitottam, és megkértem a kezed. Te a nyakamba ugrottál, és igent mondtál. Ez a nap volt életem egyik legboldogabb napja.

Míg ezeken gondolkoztam, elfelejtettem, hogy beteg. Az emlékekkel visszaidéztem, milyen szép is volt együtt, és milyen szép lehetne még mindig. De a daganat közbeszólt.

- És amikor találkoztunk? A közös baráti körünk hozott össze minket. Emlékszem, nem voltam rólad jó véleménnyel. És te sem rólam. Nem voltunk hajlandóak beszélgetni. De csak akkor is találkoznunk kellett legközelebb is. Akkor már szóba álltunk, és ez így haladt, mígnem egymásba szerettünk.

Megint magához tért. Most csak ivott pár kortyot, majd visszafeküdt, és lehunyta szemét. Azok a gyönyörű kék szemek nem csillogtak már úgy, mint máskor.
Tovább beszéltem, miközben folyamatosan szorongattam kézfejét. Arcom az ágyához döntöttem, és a könnyek folyni kezdtek szemeimből. Tudtam, hogy most nem adhatom fel. Még nem. Még itt van, és tudnia kell, hogy én is itt vagyok neki. De miért pont ő? Miért nem én? Olyan sikeres volt az élet minden területén. Amibe csak belekezdett, sikerrel fejezte be.

- Találtam olyan házat, amilyet szerettünk volna. Nagy udvarral, benne egy kis medence. A házban a konyha szigetes, amilyenről álmodtál. A fürdőszobában egy óriási tükör, hatalmas kád, és tágas terek. Szoba nekünk, a gyerekeknek. És még kutyánk is lehetett volna.

Hajnali 4 volt. Szemeim lecsukódtak, de nem tudtam elaludni, mert bennem volt a tudat, hogy bármikor elveszíthetem. Belépett a nővér, kicserélte az infúziót. Figyeltem, ahogy elvégez néhány vizsgálatot, majd biztatón rám mosolyog, és elhagyja a szobát. Nem sokkal később a doktor úr jött be. Akkor megint felkelt a szerelmem, de beszélni nem nagyon tudott, inkább csak bólogatott.

- Hogy érzi magát? – fogta meg a csuklóját. - A pulzusa lassult, és lehet, hogy többé nem fog magához térni. – fordult felém az orvos, miután visszaaludt az én jegyesem.

- Doktor úr, mennyi időt jósol még neki? - kérdeztem, félve a választól.

- Három óránál nem többet. Nagyon sajnálom.

Még jobban megszorítottam a kezét. Nem vagyok felkészülve, hogy elengedjem.

- Nagyon szeretlek! – súgtam fülébe, és puszit nyomtam homlokára. –Mindig is téged foglak szeretni. Sosem felejtelek el. A szívemben leszel, halálomig - elhúzódtam tőle, és felálltam, hogy kicsit megmozgassam a végtagjaimat.

Az ablakhoz léptem. Kint sötét volt, csak az utca fénye szűrődött be az ablakon.

- Mennyire szeretted ilyenkor a várost - folytattam a beszédet. - Nyugodtan sétálhattunk, nem zavart minket senki.

Visszalépkedtem az ágyához. Végig néztem rajta, ahogy aludt.

- Még most is gyönyörű vagy! Mindig is az voltál! Mi lesz velem nélküled?

Újabb egy óra telt el. Továbbra is az ágya mellett ültem. Nem ettem, nem ittam. Attól féltem, ha kimegyek, bekövetkezik a vég. Nem lehet most magára hagyni. Éreznie kell, hogy mellette vagyok jóban és rosszban.

Elaludhattam, mert az ápolónő keltett, kezében egy pohár kávéval.

- Igyon, még a végén maga is rosszul lesz.

- Köszönöm – küldtem felé egy hálás tekintetet, majd beleszürcsöltem a pohárba.

Átjárta testemet a meleg a forró italtól. Az ápoló elhagyta a szobát, és megint kettesben maradtunk. Eljött az ideje, hogy én is elbúcsúzzak tőle. A család és a barátok már tegnap bent voltak, és végső búcsút vettek tőle. Most rajtam a sor. Még fél órát jósoltak neki. Meg kellett tennem.

- Itt az én időm! – pusziltam meg tenyerét. – Nagyon szerettelek, és szeretni is foglak. Ezek nem csak szavak, vagy egy ígéret. Én tényleg ezt érzem irántad. Még senki iránt nem tápláltam ilyen szeretetet. És most elveszítelek – sóhajtottam. – Nagyon sajnálom, hogy nem vigyáztam rád jobban. Mindenről én tehetek.

Szívverése lassulni kezdett, majd hosszú sípszó töltötte be a szobát. 

- Ég veled! – súgtam bele utoljára fülébe, megpusziltam, majd sírva elhagytam a szobát. 

Az ötujjas története

Egy hete minden nap egy kisfiú mászkál az utcán. Nem lehet több nyolc évesnél. Az összes bokorba, és ház udvarba benéz, mintha keresne valamit, vagy valakit. Egyik kezén egy világoskék kesztyű van, de a másikon semmi. Talán azt hagyta el. Fejére egy, a kesztyűhöz illő sapkát húzott. Fekete kabátja a térdéig ér, csizmája csupa sár. Egy ideje figyelem, amikor úgy határozok, hogy segítek ezen a kisgyereken. Magamra veszem a kabátom, nyakamba kötöm a sálam, és kilépek a csípős hidegbe. A kapuhoz sétálok, elforgatom benne a kulcsot, majd az utcára lépve a kisgyerekhez sétálok. Hátára simítom kezem, amitől kissé összerezzen, majd félve tekint fel rám. Leguggolok, hogy egy szinten legyek vele, ezzel is mutatva, hogy nem kell tőlem félnie. Megszeppenve figyeli arcom, könnyes szemeivel, mire elmosolyodok, és barátságos hangon hozzászólok.

- Mi történt?

- Nem találom. Elveszett – szipogja.

- Mi veszett el? – kérdezem még mindig barátságos hangnemben.

- A párja – mutatja fel a kezét, amire a kesztyűt húzta.

- Veszünk egy ugyanolyat – próbálom nyugtatni.

- Nem! – fordít hátat. – Ezt anyától kaptam.

- Biztos nem fog megharagudni, amiért elhagytad. Csak szólj neki, és vesz egy újat. – fordítom vissza magam felé.

- Már fent van a csillagok között…

Ahogy ezeket a szavakat kimondja, összeszorul a torkom, és még jobban sajnálom. Ennyire fiatalon, egy ilyen tragédiát átélni, hogy elveszíti az anyukáját, nem jó dolog, és szegény még csak fel sem tudja rendesen fogni, hogy mi történik körülötte most akkor.

- Hogy hívnak?

- Bálint – törli le könnyeit.

- Szia, Bálint. Én Flóra vagyok. Mit szólnál hozzá, ha segítenék megkeresni? – ölelem magamhoz. – Együtt gyorsabban megtaláljuk, rendben?

Szipogva bólintott egyet, én pedig felegyenesedtem, majd nyújtom a kezem, hogy nyugodtan fogja meg, ha szeretné. Ő is nyújtja apró kezecskéjét, majd együtt indultunk el az utcán. Minden házhoz becsöngetünk, hátha otthon van a tulaj, és meg tudjuk kérdezni, nem látta-e a kék kesztyűt. Már három ház mellett mentünk el, amikor a negyediknél végre ajtót nyitnak.

- Csókolom! - köszön illedelmesen Bálint.

- Jó napot! – köszönök én is. – Csak azért szeretnénk zavarni, hogy nem találtak-e egy kis kesztyűt?

- Jöjjenek beljebb – feleli az idős hölgy, és félreáll az ajtóból.

Még mindig egymás kezét fogva belépünk a házba, ahonnan árad a melegség. Jóleső érzés fog el, még a belsőm is átmelegszik, a kinti hideg után.

- Tölthetek egy bögre teát, amíg lehozom az emeletről? – kérdezi mosolyogva.

Bálint hevesen bólint, hisz szegény biztos megint reggel óta kint van. Én is elfogadok egy pohárral. Leülünk a konyhában, az idős hölgy pedig felmegy az emeletre. A tea nem is forró, és nem is hideg, pont iható állapotban van. Körbetekintek, hogy milyen belülről a ház, és megállapítom, hogy otthonosan van berendezve, ami ehhez az idős nénihez nagyon jól illik. Bálint már teljesen kiürítette a bögrét, nekem még félig van, mire a hölgy visszaér. Kezében egy fekete anyagot szorongat, majd ahogy leteszi az asztalra, látjuk, hogy az egy kesztyű.

- Ezt keresik? – néz rám.

Még mielőtt válaszolhatnék, a kisfiú már rá is vágja, hogy ez nem az, de olyan hangnemben, mintha haragudna szegény nénire, aki semmiről sem tehet. Küldök felé egy bocsánatkérő pillantást, amit egy mosollyal jutalmaz.

- Mi egy kék kesztyűt keresünk, ami pont olyan, mint a sapka – mondom.

- Olyat sajnos nem láttam, de majd megkérdezem a postást is, az sok mindent láthat, és ma is jönni fog.

A kissrác szeme látványosan felcsillan arra, hogy még valaki segít neki megkeresni az elhagyott ruhadarabját. Az idős hölgy elveszi mindkettőnk elől a bögrét, miután én is megittam, és a bejárat felé tartunk.

- Köszönjük szépen a segítséget – nyitom ki az ajtót.

- Bármikor aranyoskám! – mondja a néni, és addig áll az ajtóban, ameddig az utcára nem sétálunk.

Tovább haladunk, házról-házra, de még mindig nem találjuk. Az idő egyre jobban telik, és már egyre éhesebbek vagyunk. Az utca végét egy bolt zárja le, de mielőtt bemennénk, még egy házhoz becsengetünk. Várunk egy kicsit, de senki sem nyit ajtót, ezért betérünk a kis üzlethelyiségbe. A pékáruhoz sétálunk, és megállunk a pult előtt, hogy kiválasszuk, mit szeretnénk.

- Kérhetek pizzás csigát? – néz rám a kis Bálint.

- Amit csak szeretnél.

- Jó napot! Mit adhatok? – lép elénk az eladó.

- Egy pizzás csiga, és egy sósrúd lesz. Köszönjük – válaszolom.

- 260 forint.

Átadom az összeget, majd két külön zacskóban megkapjuk a választott terméket.

- Viszontlátásra! – köszönünk mindketten, és az eladó is köszön nekünk.

A bolt előtt van egy kis pad, oda ülünk le, ameddig megesszük mindketten az ebédünket. Nem valami meleg, de mindketten a kabátunkon ülünk, így nem kell attól félni, hogy felfázunk, betegek leszünk.  Ahogy végzünk az evéssel, már megyünk is az utca másik oldalán végig a házakon. Megint mindenhova becsöngetünk, és várjuk, hogy ajtót nyissanak. Ahogy egy kutyás házhoz érünk, az eb hangosan ugatni kezd, és Bálint megijed, ezért a hátam mögé bújik. Itt is megnyomom a kis gombot, és már hallom is, hogy a házban jelez, hogy valaki szeretne bejutni, vagy ha nem is bejutni, de keresi a ház tulajdonosát, itt élőit. Egy kislány nyit ajtót, aki egy évvel lehet fiatalabb csak a mögöttem álló kisfiúnál. A kutya egyből hozzá szalad, és már abba is hagyja az ugatást. Ahogy elhallgat, a fiú is kilép mögülem, és a lányt figyeli. Mi még mindig az utcán állunk, míg a kislány az ajtóból figyel minket.

- Szia – köszönök barátságosan. – Nem találtál egy kék kesztyűt, ami pont úgy néz ki, mint ez? – mutatok a Bálint kezén lévő kék anyagra.

Ide-oda mozgatja a fejét, ezzel tudtunkra adva, hogy nem látta. Amikor már készülök elköszönni tőle, az anyukája lép mögé.

- Kit keresnek? – kérdezi mindenféle köszönés nélkül.

- A kisfiú elhagyta a kesztyűjét – mutatok Bálintra. – Csak azt kérdeztük, nem látták-e véletlenül.

Az anyuka leguggol a kislány elé, és elkezd neki jelnyelven mutogatni, mire a gyerek bólogatni kezd, és kézen fogja édesanyját.

- Jöjjenek be, nyitva van – mondja a hölgy.

Belépünk a kapun, és a mellettem álló kölyök megint a hátam mögé bújik, mert a kutya felénk tart, hogy megszaglásszon minket. Először engem szagolgat meg, majd Bálint felé megy, de ő megkerül engem, és a hátam mögül, elém áll.

- Ne félj, nem fog bántani – guggolok le hozzá, és megfogom a kezét.

A kutya oda jön hozzánk, és megint mindkettőnket megszagolgat, majd hogy ne féljen tőle annyira a kisgyerek, megsimogatom a fejét. Ettől ő is felbátorodik kicsit, és felé tartja a kesztyű nélküli kézfejét, amit a kutya meg is nyal. Ettől elmosolyodik, és kicsit jobbkedvűen néz rám.

Amíg a kutyával vagyunk elfoglalva, a kislány visszajön az anyukájával, kezében a kesztyűvel. Azt Bálint felé tartja, és félve pillant rá. A kisfiú arcára hatalmas mosoly kúszik, hogy megvan az a kesztyű, amit, anyukájától kapott, mielőtt elhunyt volna. A kislány is elmosolyodik, majd anyukája kezét kezdi rángatni, hogy figyeljen rá. Megint jelelve kezdtek beszélgetni, majd az anyuka bólintott egyet, és felénk fordult.

- A kutya játszott vele, szóval szerintem mossa ki a fia kesztyűjét – mondta nekem, mire én csak jobbra-balra mozgattam a fejem.

Értetlenül figyel rám, de a kis Bálint még mindig a kesztyűt szorongatja, és közben a lányt figyeli.

- Nem a fiam, csak már napok óta járkál erre, ezt a kesztyűt keresve – adom tudtára a fejrázásom okát.

Válaszul egy hümmögést kaptam, majd a gyerekeket kezdtük figyelni, akik egymás arcát fürkészték.

- Gyere Bálint, induljunk – fogom meg a kezét. – Hazakísérlek.

Kimegyünk az utcára, majd a kesztyűjét szorongatva lépked mellettem, amíg a házukhoz nem érünk. Becsöngetek, és a nagypapája jön ki, akinek a nyakába egyből felugrik, és a szeme elé tartja a kék anyagot. Mindenki arcára mosoly ül ki, az idős bácsitól pedig egy megköszönő bólintást kapok, majd ők a lakásba mennek, én pedig haza indulok, dicsőséggel a szívemben, hogy sikeresen segítettem egy kisfiúnak. Mielőtt belépnék a házba, még visszamegyek az idős hölgyhöz, hogy neki is elmeséljem, meglett az elveszett kesztyű.

A csendes tömeg (részlet)

Mindig is kilógtam mindenhonnan, mert én más voltam. Más, mint a többi ember. Különböztem tőlük, mert nem volt meg az összes tulajdonságom, ami nekik is. Míg ők önfeledten beszélgettek, én csak álltam mellettük, és néztem. Nem szóltam egy szót sem. Ide-oda kapkodtam a tekintetemet közöttük, mégsem értettem semmit. Nem tudtam megkérdezni, hogy mi történt, mit kell tudnom. Senki sem értett meg, a saját családom sem. Nem voltak képesek elfogadni azt, hogy én nem vagyok tökéletes, hogy van egy apró kis hibám, ami a nagy, világi életben hatalmasnak számít. Hatalmasnak, ha csak egyedül vagy. Nincs melletted még egy olyan ember, mint te, vagy legalább egy barát, szülő, testvér, aki megértené, hogy milyen neked.