Hogy
kérdezhettem meg tőle, hogy itt alszik-e? Hiszen én sem szeretném, ha itt
töltené az éjszakát. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Azt sem tudom, miért
tettem. De láthatólag őt is megleptem, nem csak magamat. Gondolkodhatnék,
mielőtt beszélni kezdek. Jó, hogy nem azt kotyogom mindjárt ki, hogy beépített
ügynök vagyok.
Bár ez most csak
egy kisebb munka, ahol jóformán nincs is szerepem, de nem tudhatom, mikor
jelentik be, hogy nincs már rám szükségük, vagy van egy fontosabb is. Alig kezdtem
két éve dolgozni, de már most sok ügyet tudhatok magam mögött. Ezek közül a
legdurvább az volt, amikor egy hajón kellett felszolgáló-takarítót alakítanom,
hogy minden helyiséghez odaférjek. Tengeri beteg vagyok, és az alatt az egy hét
alatt, amíg a vízen voltunk, a nem létező felesleges zsírokat is leadtam
magamról. De ezzel jár ez a munka, hogy oda megyek, ahova küldenek, kiállok
minden nehézséget, legyőzöm az akadályokat. Ha már erre vállalkoztam, akkor nem
fogom feladni.
Újra felnézek
munkatársamra, aki még mindig kicsit homályos tekintettel mered rám, és kis
hümmögés után kimondja azt a szót, amiért könyörögtem.
- Nem. Félre ne
értsd csak…
Mielőtt még
végigmondhatná, közbevágok. Nem találom fontosnak, hogy magyarázkodjon azért,
amit én sem szeretnék.
- Felesleges
magyarázkodnod, nem lett volna jó ötlet - mosolygok rá, majd intek egyet, és
becsukom az ajtót.
Nagy sóhaj
hagyja el a számat, ahogy kattan a zár, és újra csak egyedül vagyok.
Megfordulok tengelyem körül, és a konyha felé indulok. Úgy érzem, most egy
pohár víz jót fog tenni.
Csoszogva
lépkedek el a fürdőig, hogy megtisztítsam arcomat a sminktől, és megmossam
fogaimat. Lehámozom magamról a ruhát, az ágyra dobom, majd a szekrényben kezdek
kutakodni valami kényelmesebb anyag után. Ahogy átöltözöm, már bújok is a meleg
takaró alá, fejem a párnák közé rejtem, és lehunyom szememet, hogy elmerüljek
az álmok világában.
Reggel újult
erővel pattanok ki az ágyból. A tegnap estéhez képest nem érzem magam
fáradtnak, inkább fel vagyok töltődve energiákkal. Vígan, dúdolva indulok meg a
fürdőbe, hogy elvégezzem a reggeli dolgokat. Barna, hullámos hajam kifésülöm,
és hagyom, hogy vállamra omoljon, majd a munkaruhát magamra öltve megyek ki a
konyhába. Megreggelizem, és egy üveg vízzel a kezemben már lépek is az utcára.
Los Angelesben megtehettem, hogy egy nagyot szippantottam a levegőből, de itt,
New Yorkban csak szmog, kipufogógáz, cigaretta, és hasonló káros anyagok gázai
szállnak a levegőben.
Ez a nap is
ugyanúgy, mint a tegnapi, gyorsan eltelik. Nem sok nyugtunk van a rengeteg
vendég mellett. Délben, akárcsak előző nap, megint szóltam, hogy a célpont
megérkezett. Igazából semmi értelmét nem látom annak, hogy mindig küldjek egy
üzenetet, hogy "Itt van”, és "Indul", mert az egész irodaház
kamerákkal van felszerelve, melyeket az irodából is könnyen figyelhet. Ezért is
tudná észrevenni a kis titkárnője - aki szintén a mi emberünk -, hogy megy az
emeletre a főnök. Ha jobban belegondolok, nem olyan könnyű az, mert miközben
próbálunk keresni valami nyomot, nem azt figyeljük, hogy nem jön-e valaki, arra
szokott lenni a társunk. Boldogság fut át rajtam attól a gondolattól, hogy nem
lehettem titkárnő, mert ha véletlen egyszer rajtakapják, hogy bejárkál az
irodába, nem lesz jó vége neki.
A munkaidő
lejártával feltakarítunk, összeszedjük a ruhánk, táskánk, és már kint is
vagyunk az utcán. Nem állunk most sem sokat kint, mindenki fáradt, és szeretne
már hazamenni, lepihenni. Dave és én nem emlegetjük fel az estét, úgy tekintünk
rá, mintha meg sem történt volna az a csók. Túl kínos lenne elviselni egymást,
ha bármelyikünknek számított volna. Anne mosolyogva meséli el, hogy megadta a
számát egy srácnak, és a hétvégén találkoznak is, mire én csak annyit
válaszolok, hogy holnap mesélnie kell, és egy köszönés után indulok is. Most
nem megyek el a furgonhoz, ha valamit szeretnének tőlem, majd megkeresnek.
A ház elé érve
megkeresem a kulcsomat, és kinyitva az ajtót, egy borítékot találok a földön,
rajta a nevemmel. Se cím, se feladó, csak a nevem... Ha nem a posta hozta,
akkor ki? És honnan tudja, hogy itt lakom? Egyáltalán, hogy New Yorkban vagyok?
Mégis ki küldene névtelen levelet?
Bezárom magam
mögött az ajtót, és a konyhába lépek. Helyet foglalok az egyik széken, és a
borítékot forgatni kezdem a kezemben. Hiába gondolkodom, hogy mégis kitől
jöhetett, és hogy ő juttatta-e el hozzám, vagy egy küldönc, nem kapok választ
addig, míg ki nem bontom. Nem félnék ettől, ha a filmekben nem azt látná nap,
mint nap az ember, hogy ilyenkor egy fenyegető levél lapul a papírborítékban
vagy bomba. De nekem erősnek kell maradnom, hisz ügynök vagyok, ki kell állnom
a megpróbáltatásokat. Az is előfordulhat, hogy csak a cég küldött valamit. De
akkor nem így kapnám meg.
Nem hagyhatom,
hogy félni kezdjek. Amint meginog az önbizalmam, nem leszek olyan kemény, mint
eddig. Könnyebben fognak megsebezni. És mi van akkor, ha most is figyel?
Elhúzom a függönyöket, hogy még véletlenül se lehessen belátni az ablakon.
Akármennyire is lesz sötét, biztonságosabban érzem magam, ebben a helyzetben.
Visszateszem a
borítékot bontatlanul az asztalra, és inkább beállok egy forró zuhany alá. Amíg
folyik rám a meleg víz, kizárok minden gondolatot, nincs probléma, nincs
rosszkedv, nincs öröm, csak én. Csak élvezem, ahogy átjárja testemet a
melegség. Kilépve a zuhany alól egy törülközőt tekerek magam köré, és vizes
lábbal csattogok vissza a konyhába. Nem várhatok tovább, meg kell néznem, hogy
mit tartogat számomra a boríték. Az asztal mellett állva óvatosan feltépem a
leragasztott részét, és húzom ki belőle a papírt.
Remélem
emlékszik még rám! Mondtam, hogy nem felejtek, és megbosszulom, amit a fiammal
tett. Figyelem, nem menekülhet előlem. Egy lépéssel mindig maga előtt járok!
Vegyes érzelmek
kerítenek hatalmukba. Nem tudom eldönteni, melyik győz a többi felett. Dühös
vagyok, mert eddig azzal gyűlt meg a bajom, hogy munkából munkába hajszoljam
magam, most meg egy őrült - mert jobb kifejezést nem tudok rá mondani, amíg nem
tudom a valós énjét - szeretné megbosszulni a gyermekét.
Szomorú vagyok,
mert nem tudom, mi lenne a helyes. Ha elmondom a kapitányságon, hogy nem épp a
legbiztonságosabb itt tartózkodnom, akkor elvehetik tőlem az ügyet. Ha már
elvállaltam, akkor véghez szeretném vinni, nem pedig cserbenhagyni a társaimat.
Bár nincs nagy feladatom, ezt sem szeretném elveszíteni. Jó tudni, hogy
számítanak rám. Nem vihetem el grafológiai vizsgálatra sem, mert akkor
kérdezősködnének.
Leülök a székre, és kezeimbe temetem arcomat. Nem hagyom,
hogy a kétségbeesés úrrá legyen rajtam, én nem az a fajta lány vagyok. Próbálok
mélyeket lélegezni, hogy a fejem kitisztuljon, és az után végiggondolni, hogy
mit csináljak. Amíg arra várok, hogy megcsillanjon a fejem fölött a
villanykörte, ezzel is jelezve, hogy megvan a megoldás, vizes bőröm megszárad,
és kiráz a libabőr. Felmegyek a szobámba a borítékkal, és felveszek egy
fekete melegítőalsót, egy fehér pólóval. Elfekszem az ágyon, és újra elolvasom
a levelet. Még mindig semmi ötletem arra, hogy ki lehetett az, és mióta
követhet. Követ-e egyáltalán? Vagy csak megtudta, hogy itt vagyok, és rám
szeretne ijeszteni? Egy ember van, aki mindig képes volt lenyugtatni, és ez az
anyukám. Kezembe vettem a telefont, kikerestem a számát, és tárcsáztam. Régen
beszéltem vele, ritkán van időm hazalátogatni is. Utoljára még ünnepekre sem
mentem haza, és már nagyon hiányoznak. Ahogy itt végzek, hazamegyek legalább
egy napra, és mindenkit szorosan megölelgetek. Pár csöngés után meghallom anyám
hangját a vonal túlsó felén, és elönt a melegség. Nem mesélek neki a fenyegető
levélről, nem szeretném, hogy aggódjon, így csak annyit mesélek neki, hogy jó a
hely, ahol most dolgozom. Neki sem mondhatom el a részleteket az ügyről, így
csak nagyvonalakban annyit tud, hogy most nem én kaptam a legkomolyabb
megbízatást. Hallottam hangján a megkönnyebbülést, hogy bár félti a kicsi
lányát – aki huszonkettő évesen már nem olyan kicsi -, most nem kell annyira
aggódnia érte. Nem beszélünk sokáig, kicsit mesél arról, hogy mi van otthon,
majd elköszönünk. Hanyatt dőlve bámulom a mennyezetet, és gondolkodom, hogy kit
csukattam le, vagy – amire nem vagyok büszke, de muszáj volt – öltem meg. Úgy
döntök, felhívom Tomot. Vele minden ügynél együtt voltam, mondhatni ő az én
társam.
Örülök, hogy beszéltem vele, mert sikerült eldöntenem, hogy
mit is szeretnék csinálni. Úgy döntöttem, hogy magánnyomozásba kezdek. Kezembe
veszem megint a levelet, és átfutom a sorokat. Kapkodott írás, és csak pár
mondat. Semmi konkrétum, mintha abban a pillanatban döntötte volna el, hogy nyomot
hagy maga után egy levéllel. Emlékeimben visszatér egy ügy, ahol a srác is pont
így kezdte, hogy hirtelen felindulásból már nem csak megfigyelte a főnökét,
hanem levelet hagyott a háza bejáratánál. Nem jöttek ki jól, ezért meg szerette
volna leckéztetni, hogy ezentúl tisztelettel bánjanak vele is, mert hiába volt
új alkalmazott, jól végezte a munkáját, és ha vétett apró hibákat, azokat is
csak azért, mert igyekezett. Napról napra egyre dühösebb lett, és a levelek
szövege is egyre fenyegetőbb lett, míg végül kést szorított a főnöke nyakához.
Mielőtt megölte volna, sikerült odaérnünk, és megállítanunk. Akkor én is
alkalmazottként vegyültem el, hogy meg tudjam figyelni, ki lehet a bűnös. A
srácot harminc év börtönbüntetésre ítélték, mire a családja teljesen kiakadt.
Az anyja toporzékolni kezdett, hogy az ő kicsi fiát nem lehet egy szürke
cellába ültetni, mert jó gyerek, az apja megígérte, hogy kiszabadítja a fiát,
ha törik, ha szakad. Az anyja meg szerette volna bosszulni, hogy a fiát
lecsukták, és ezt az apja is helyeselte. Egy mondat volt, ami megütötte a
fülemet a tárgyalás végén, amikor az anya bejelentette, hogy legalább addig
maradjon szabadlábon, míg a testvérével utoljára találkozik. Nem tudtunk róla,
hogy van egy testvére, mert semmi adat nem volt róla. Mint később kiderült,
nevet változtatott, és elköltözött, hogy jobb élete lehessen, de a családját
próbálta támogatni.
Ez a levél a kezemben, erre az ügyre emlékeztet.
Lehetséges, hogy tényleg megvalósítja, amit ígért? De miért tenné? Hisz akkor ő
is a fia mellett köt ki. És amúgy is látogathatják. Néha nem tudom megérteni az
embereket, hogy mi a jó nekik abban, ha ők is börtönbe kerülnek, csak mert egy
családtagjuk ott van, és ezt nem tudják elfogadni, hogy odakerült. Miért jó ez
nekik? Lehet most előítéletesnek nevezni, de szerintem nem normálisak az
ilyenek. Tudom, hogy ameddig nekem nincs ilyen gondom, addig nem tudom
átérezni, hogy milyen lehet azoknak, akik azt látják, hogy ott viszik el
előttük a családtagjukat, akár a családtagjaikat, ha többen voltak benne a
bajban, de nekem sem jó érzés az, ha miattam, mert én buktattam le. Mégsem
fogok bemenni hozzájuk a cellába, hogy együtt töltsük le a büntetésüket.
Elfekszem az ágyon, a borítékot az éjjeliszekrényre csúsztatom,
leoltom a lámpát, és lecsukom szemeimet. Próbálok aludni, de nem megy. A
gondolataim ide-oda cikáznak, jár az agyam, képtelen kikapcsolni. Forgolódok
jobbra-balra, de sehogy sem kényelmes. Elhatározom, hogy lefárasztom magam, így
felkelek, valami sportosabb öltözékbe bújok, és tornázni kezdek. Húsz
felüléssel indítok, majd harminc guggolás, és újabb felülések. Egy kis
levezetésnek fekvőtámaszok, majd az egész elölről. Háromszor ismétlem meg a
feladatot, mire úgy érzem, kellően elfáradtam. Csak gyorsan megmosakodom a
zuhany alatt, és mászok is a takaró alá. Elértem, amit szerettem volna, egyet
fordulok, és elmerülök az álmok világában.
Reggel álmosan csoszogok végig a folyosón, hogy a konyhába
érve elfogyaszthassam a kávémat. Kitekintek az ablakon, hogy látok-e valami
gyanúsat, de nem tűnik fel semmi, amitől félnem kellene. Visszahúzom a
függönyt, mert bántja a szememet az erős fény. Elvégzem a reggeli teendőim,
felöltözök, és már indulok is az Upper West Side-ra. Sokkal figyelmesebben
megyek, mint máskor. Minden kis neszre felkapom a fejem, hogy ne essen
bántódásom. Szerencsésen a kávézóba érek, majd betelefonálok a központba, hogy
kikérjem annak a srácnak az aktáját, akire tegnap gondoltam. Holnapra meg is
kapom a New York-i irodába faxon. Nem szívesen adták ki, de amikor azzal
érveltem, hogy összefügg szerintem az üggyel, nagy nehezen rábólintottak.
Kérdezősködtek, hogy mégis mi köze van egymáshoz, de sikerült kitérnem azzal a
válasszal, hogy amíg semmi konkrétumot nem tudok, nem szeretnék belemenni a
részletekbe.
Mr. Grand a mai nap folyamán nem jön be a szokásos
ebédjéért, viszont az irodáját elhagyta. A többiek követni kezdik, hogy
megtudjuk, hol van az elrabolt lány, és elkaphassuk, amikor nem számít rá. Dave
még komolyabban veszi a munkát, mint a többi nap. Ha csak egy kortyot is iszok,
mielőtt kiszolgálom a vendéget, már lekiabál, hogy az emberek az elsők. Pedig
csak nem szerettem volna kiszáradni, mert akkor hiába beszélnék, egy hang sem
jönne ki a torkomon. De nem ítélem el, mert tudom, hogy csak jó alkalmazott
szeretne lenni. Anne próbál most is mosolyogni, ha ránézek, de látom rajta,
hogy kezd elege lenni a munkatársából. Kicsit olyan, mint egy menstruáló nő,
hisztizik mindenen.
- Saci! - szól szőke hajú barátnőm a munkaidő végén - Mit csinálsz
a hétvégén?
- Még nem tudom, szerintem pihenek - válaszolom, és
táskámat a vállamra téve lépek ki az utcára.
- Lenne kedved vásárolni? Kellene már néhány új ruha -
karol belém, és úgy indulunk el.
Megbeszéltünk, hogy átjön munka után, és beszélgetünk,
filmezünk, főzünk valamit. Egy kis kikapcsolódás nekem sem árthat.
- Persze, mehetünk - mondtam, és körbenéztem.
Egy férfi gyanúsabbnak tűnt, mint más, így jobban megnéztem
magamnak, hogy néz ki. Munkatársamnak feltűnt, hogy valakit nagyon figyelek, és
furcsán kezdett méregetni.
- Csak azt hittem, ismerős - mosolyodtam el keserűen –
Akkor szombaton vásárlás?
Hazaérve megint egy levél fogadott a bejáratnál. A szőke
lány érdekesen figyelt, hogy miért itt hever a postaláda helyett, mely a
főbejárat mellett van. Gyorsan eltereltem mindenféle téves gondolatot, hogy ne
kombináljon, miszerint ezt a levelet várom, mióta ide jöttem, és a szomszéd
vette át helyettem, majd csúsztatta be az ajtó alatt. Megdicsértem magam,
amiért ilyen jól rögtönöztem, és a borítékot a másik mellé tettem az
éjjeliszekrényre. Visszamentem a konyhába, ahol csak Anne hátával találtam
szembe magam.
- Nincs itthon túl sok kajád - fordul szembe velem,
továbbra is a hűtőben állva.
A legkisebb gondjaim közé tartozik, hogy főzzek magamra. A
legtöbbször egy étteremből rendelek, hogy azért mégis legyen normális étel is
itthon, ne csak valami egészségtelen. Előveszek a fagyasztóból egy mirelit
pizzát, és barátnőm felé nyújtom kérdő tekintettel.
- Tökéletes! - veszi el tőlem, és mintha csak itt élne ő
is, bekapcsolja a sütőt, és berakja a vacsoránkat. Amíg készül, a
konyhaasztalnál ülve beszélgetünk. Sok mindent megtudok róla, többek között azt
is, hogy van egy testvére, akivel már régen beszélt, és nagyon hiányzik neki.
Hiába próbálok jobban figyelni, csak az jár a fejemben, hogy mi lehet az újabb
levélben. Mosolygok, és bólogatok, de mintha nem is hallanám a hangokat.
- Figyelsz rám? - legyezett kezével az arcom előtt.
Bólintottam, hogy igen, de a gondolataim csak elkalandoztak
megint a levélre. Ezentúl ez lesz? Amíg el nem kapjuk, addig minden nap küldeni
fog egyet? És mindig csak 1-1 sort? Alig várom, hogy holnap megkapjam az aktát,
és utána olvassak. Amint meglesz, szólok a főnöknek is a fenyegető levelekről.
Anne még beszél egy ideig, én pedig igyekszem rá figyelni,
több-kevesebb sikerrel. Elkészül a pizza is, és betelepedünk a nappaliba, hogy
megnézzünk valami filmet. Hamar megunom, és inkább felmegyek a szobába, azzal
az ürüggyel, hogy csak a mosdóba megyek. Kibontom a borítékot, és
széthajtogatom a papírt.
Csak nem félsz? Hahaha. Tudnád milyen vicces volt, ahogy
reggel mindenkire gyanakodtál. Azt hiszem, holnap majd odaköszönök neked, csak
hogy tudd, kitől félj, de lehet, hogy inkább maradok inkognitóban. Ez csak
rajtad múlik. Lebuktatsz, vagy nem? Ja, mielőtt elfelejtem, remélem nem szóltál
senkinek sem rólam...
Kiesik kezemből a levél. Ezek szerint végig követett. Volt
egy megérzésem, hogy valaki figyel, de azt hittem, csak paranoiás vagyok, és
beképzelem magamnak. Nem vagyok ahhoz még elég ideje a szakmában, hogy
hozzászokjak az ilyenekhez, ha fenyegető leveleket kapok. Fiatal vagyok még
ahhoz, hogy ilyennek kitegyenek, hogy félnem kelljen az utcán, sőt még a házban
is. Nem tudhatom, hogy legközelebb nem fog-e már betörni is.
- Szorulásod van? - kiabál Anne.
- Telefonálok - szóltam vissza - Mindjárt jövök.
Gyorsan kezembe vettem a telefonom, és elindultam
visszafele. Nem szólhatok senkinek sem a levelekről, de arról nem volt szó,
hogy célozni nem tudok rá. Majd valahogy óvatosan elkezdek puhatolózni, hogy
ilyenkor mit kellene tennem, hogy kiderítsem, ki szeretne elkapni. Első
gondolatom egy kamera, a bejárathoz, amit lehet meg is valósítok, ám ennek majd
később jön el az ideje. Most arcomra kell varázsolnom a mosolyom, és jól
éreznem magam barátnőm társaságában.
Nagyon jó lett,nagyon tetszik a blog!Csak így tovább!Mikor jön a kövi?
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :)
TörlésSzia! Kész a már régen kért kritikád. Nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattalak, egyszerűen zsúfolt hét volt, de nem magyarázkodnék, remélem tetszik majd! :)
VálaszTörléshttp://wecanhelpdesign.blogspot.hu/2013/12/kritika_18.html
Köszönöm. :)
TörlésImádom! Nagyon jó, ahogy írsz, várom a következőt.
VálaszTörlésxoxo
Köszönöm! :)
Törlés