2013. december 16., hétfő

Második nyom

Hogy kérdezhettem meg tőle, hogy itt alszik-e? Hiszen én sem szeretném, ha itt töltené az éjszakát. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Azt sem tudom, miért tettem. De láthatólag őt is megleptem, nem csak magamat. Gondolkodhatnék, mielőtt beszélni kezdek. Jó, hogy nem azt kotyogom mindjárt ki, hogy beépített ügynök vagyok.
Bár ez most csak egy kisebb munka, ahol jóformán nincs is szerepem, de nem tudhatom, mikor jelentik be, hogy nincs már rám szükségük, vagy van egy fontosabb is. Alig kezdtem két éve dolgozni, de már most sok ügyet tudhatok magam mögött. Ezek közül a legdurvább az volt, amikor egy hajón kellett felszolgáló-takarítót alakítanom, hogy minden helyiséghez odaférjek. Tengeri beteg vagyok, és az alatt az egy hét alatt, amíg a vízen voltunk, a nem létező felesleges zsírokat is leadtam magamról. De ezzel jár ez a munka, hogy oda megyek, ahova küldenek, kiállok minden nehézséget, legyőzöm az akadályokat. Ha már erre vállalkoztam, akkor nem fogom feladni.
Újra felnézek munkatársamra, aki még mindig kicsit homályos tekintettel mered rám, és kis hümmögés után kimondja azt a szót, amiért könyörögtem.
- Nem. Félre ne értsd csak…
Mielőtt még végigmondhatná, közbevágok. Nem találom fontosnak, hogy magyarázkodjon azért, amit én sem szeretnék.
- Felesleges magyarázkodnod, nem lett volna jó ötlet - mosolygok rá, majd intek egyet, és becsukom az ajtót.
Nagy sóhaj hagyja el a számat, ahogy kattan a zár, és újra csak egyedül vagyok. Megfordulok tengelyem körül, és a konyha felé indulok. Úgy érzem, most egy pohár víz jót fog tenni.
Csoszogva lépkedek el a fürdőig, hogy megtisztítsam arcomat a sminktől, és megmossam fogaimat. Lehámozom magamról a ruhát, az ágyra dobom, majd a szekrényben kezdek kutakodni valami kényelmesebb anyag után. Ahogy átöltözöm, már bújok is a meleg takaró alá, fejem a párnák közé rejtem, és lehunyom szememet, hogy elmerüljek az álmok világában.
Reggel újult erővel pattanok ki az ágyból. A tegnap estéhez képest nem érzem magam fáradtnak, inkább fel vagyok töltődve energiákkal. Vígan, dúdolva indulok meg a fürdőbe, hogy elvégezzem a reggeli dolgokat. Barna, hullámos hajam kifésülöm, és hagyom, hogy vállamra omoljon, majd a munkaruhát magamra öltve megyek ki a konyhába. Megreggelizem, és egy üveg vízzel a kezemben már lépek is az utcára. Los Angelesben megtehettem, hogy egy nagyot szippantottam a levegőből, de itt, New Yorkban csak szmog, kipufogógáz, cigaretta, és hasonló káros anyagok gázai szállnak a levegőben.
Ez a nap is ugyanúgy, mint a tegnapi, gyorsan eltelik. Nem sok nyugtunk van a rengeteg vendég mellett. Délben, akárcsak előző nap, megint szóltam, hogy a célpont megérkezett. Igazából semmi értelmét nem látom annak, hogy mindig küldjek egy üzenetet, hogy "Itt van”, és "Indul", mert az egész irodaház kamerákkal van felszerelve, melyeket az irodából is könnyen figyelhet. Ezért is tudná észrevenni a kis titkárnője - aki szintén a mi emberünk -, hogy megy az emeletre a főnök. Ha jobban belegondolok, nem olyan könnyű az, mert miközben próbálunk keresni valami nyomot, nem azt figyeljük, hogy nem jön-e valaki, arra szokott lenni a társunk. Boldogság fut át rajtam attól a gondolattól, hogy nem lehettem titkárnő, mert ha véletlen egyszer rajtakapják, hogy bejárkál az irodába, nem lesz jó vége neki.
A munkaidő lejártával feltakarítunk, összeszedjük a ruhánk, táskánk, és már kint is vagyunk az utcán. Nem állunk most sem sokat kint, mindenki fáradt, és szeretne már hazamenni, lepihenni. Dave és én nem emlegetjük fel az estét, úgy tekintünk rá, mintha meg sem történt volna az a csók. Túl kínos lenne elviselni egymást, ha bármelyikünknek számított volna. Anne mosolyogva meséli el, hogy megadta a számát egy srácnak, és a hétvégén találkoznak is, mire én csak annyit válaszolok, hogy holnap mesélnie kell, és egy köszönés után indulok is. Most nem megyek el a furgonhoz, ha valamit szeretnének tőlem, majd megkeresnek.
A ház elé érve megkeresem a kulcsomat, és kinyitva az ajtót, egy borítékot találok a földön, rajta a nevemmel. Se cím, se feladó, csak a nevem... Ha nem a posta hozta, akkor ki? És honnan tudja, hogy itt lakom? Egyáltalán, hogy New Yorkban vagyok? Mégis ki küldene névtelen levelet?
Bezárom magam mögött az ajtót, és a konyhába lépek. Helyet foglalok az egyik széken, és a borítékot forgatni kezdem a kezemben. Hiába gondolkodom, hogy mégis kitől jöhetett, és hogy ő juttatta-e el hozzám, vagy egy küldönc, nem kapok választ addig, míg ki nem bontom. Nem félnék ettől, ha a filmekben nem azt látná nap, mint nap az ember, hogy ilyenkor egy fenyegető levél lapul a papírborítékban vagy bomba. De nekem erősnek kell maradnom, hisz ügynök vagyok, ki kell állnom a megpróbáltatásokat. Az is előfordulhat, hogy csak a cég küldött valamit. De akkor nem így kapnám meg.
Nem hagyhatom, hogy félni kezdjek. Amint meginog az önbizalmam, nem leszek olyan kemény, mint eddig. Könnyebben fognak megsebezni. És mi van akkor, ha most is figyel? Elhúzom a függönyöket, hogy még véletlenül se lehessen belátni az ablakon. Akármennyire is lesz sötét, biztonságosabban érzem magam, ebben a helyzetben.
Visszateszem a borítékot bontatlanul az asztalra, és inkább beállok egy forró zuhany alá. Amíg folyik rám a meleg víz, kizárok minden gondolatot, nincs probléma, nincs rosszkedv, nincs öröm, csak én. Csak élvezem, ahogy átjárja testemet a melegség. Kilépve a zuhany alól egy törülközőt tekerek magam köré, és vizes lábbal csattogok vissza a konyhába. Nem várhatok tovább, meg kell néznem, hogy mit tartogat számomra a boríték. Az asztal mellett állva óvatosan feltépem a leragasztott részét, és húzom ki belőle a papírt. 

Remélem emlékszik még rám! Mondtam, hogy nem felejtek, és megbosszulom, amit a fiammal tett. Figyelem, nem menekülhet előlem. Egy lépéssel mindig maga előtt járok!

Vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba. Nem tudom eldönteni, melyik győz a többi felett. Dühös vagyok, mert eddig azzal gyűlt meg a bajom, hogy munkából munkába hajszoljam magam, most meg egy őrült - mert jobb kifejezést nem tudok rá mondani, amíg nem tudom  a valós énjét - szeretné megbosszulni a gyermekét.
Szomorú vagyok, mert nem tudom, mi lenne a helyes. Ha elmondom a kapitányságon, hogy nem épp a legbiztonságosabb itt tartózkodnom, akkor elvehetik tőlem az ügyet. Ha már elvállaltam, akkor véghez szeretném vinni, nem pedig cserbenhagyni a társaimat. Bár nincs nagy feladatom, ezt sem szeretném elveszíteni. Jó tudni, hogy számítanak rám. Nem vihetem el grafológiai vizsgálatra sem, mert akkor kérdezősködnének.
Leülök a székre, és kezeimbe temetem arcomat. Nem hagyom, hogy a kétségbeesés úrrá legyen rajtam, én nem az a fajta lány vagyok. Próbálok mélyeket lélegezni, hogy a fejem kitisztuljon, és az után végiggondolni, hogy mit csináljak. Amíg arra várok, hogy megcsillanjon a fejem fölött a villanykörte, ezzel is jelezve, hogy megvan a megoldás, vizes bőröm megszárad, és kiráz a libabőr. Felmegyek a szobámba a borítékkal, és felveszek egy fekete melegítőalsót, egy fehér pólóval. Elfekszem az ágyon, és újra elolvasom a levelet. Még mindig semmi ötletem arra, hogy ki lehetett az, és mióta követhet. Követ-e egyáltalán? Vagy csak megtudta, hogy itt vagyok, és rám szeretne ijeszteni? Egy ember van, aki mindig képes volt lenyugtatni, és ez az anyukám. Kezembe vettem a telefont, kikerestem a számát, és tárcsáztam. Régen beszéltem vele, ritkán van időm hazalátogatni is. Utoljára még ünnepekre sem mentem haza, és már nagyon hiányoznak. Ahogy itt végzek, hazamegyek legalább egy napra, és mindenkit szorosan megölelgetek. Pár csöngés után meghallom anyám hangját a vonal túlsó felén, és elönt a melegség. Nem mesélek neki a fenyegető levélről, nem szeretném, hogy aggódjon, így csak annyit mesélek neki, hogy jó a hely, ahol most dolgozom. Neki sem mondhatom el a részleteket az ügyről, így csak nagyvonalakban annyit tud, hogy most nem én kaptam a legkomolyabb megbízatást. Hallottam hangján a megkönnyebbülést, hogy bár félti a kicsi lányát – aki huszonkettő évesen már nem olyan kicsi -, most nem kell annyira aggódnia érte. Nem beszélünk sokáig, kicsit mesél arról, hogy mi van otthon, majd elköszönünk. Hanyatt dőlve bámulom a mennyezetet, és gondolkodom, hogy kit csukattam le, vagy – amire nem vagyok büszke, de muszáj volt – öltem meg. Úgy döntök, felhívom Tomot. Vele minden ügynél együtt voltam, mondhatni ő az én társam.
Örülök, hogy beszéltem vele, mert sikerült eldöntenem, hogy mit is szeretnék csinálni. Úgy döntöttem, hogy magánnyomozásba kezdek. Kezembe veszem megint a levelet, és átfutom a sorokat. Kapkodott írás, és csak pár mondat. Semmi konkrétum, mintha abban a pillanatban döntötte volna el, hogy nyomot hagy maga után egy levéllel. Emlékeimben visszatér egy ügy, ahol a srác is pont így kezdte, hogy hirtelen felindulásból már nem csak megfigyelte a főnökét, hanem levelet hagyott a háza bejáratánál. Nem jöttek ki jól, ezért meg szerette volna leckéztetni, hogy ezentúl tisztelettel bánjanak vele is, mert hiába volt új alkalmazott, jól végezte a munkáját, és ha vétett apró hibákat, azokat is csak azért, mert igyekezett. Napról napra egyre dühösebb lett, és a levelek szövege is egyre fenyegetőbb lett, míg végül kést szorított a főnöke nyakához. Mielőtt megölte volna, sikerült odaérnünk, és megállítanunk. Akkor én is alkalmazottként vegyültem el, hogy meg tudjam figyelni, ki lehet a bűnös. A srácot harminc év börtönbüntetésre ítélték, mire a családja teljesen kiakadt. Az anyja toporzékolni kezdett, hogy az ő kicsi fiát nem lehet egy szürke cellába ültetni, mert jó gyerek, az apja megígérte, hogy kiszabadítja a fiát, ha törik, ha szakad. Az anyja meg szerette volna bosszulni, hogy a fiát lecsukták, és ezt az apja is helyeselte. Egy mondat volt, ami megütötte a fülemet a tárgyalás végén, amikor az anya bejelentette, hogy legalább addig maradjon szabadlábon, míg a testvérével utoljára találkozik. Nem tudtunk róla, hogy van egy testvére, mert semmi adat nem volt róla. Mint később kiderült, nevet változtatott, és elköltözött, hogy jobb élete lehessen, de a családját próbálta támogatni.
Ez a levél a kezemben, erre az ügyre emlékeztet. Lehetséges, hogy tényleg megvalósítja, amit ígért? De miért tenné? Hisz akkor ő is a fia mellett köt ki. És amúgy is látogathatják. Néha nem tudom megérteni az embereket, hogy mi a jó nekik abban, ha ők is börtönbe kerülnek, csak mert egy családtagjuk ott van, és ezt nem tudják elfogadni, hogy odakerült. Miért jó ez nekik? Lehet most előítéletesnek nevezni, de szerintem nem normálisak az ilyenek. Tudom, hogy ameddig nekem nincs ilyen gondom, addig nem tudom átérezni, hogy milyen lehet azoknak, akik azt látják, hogy ott viszik el előttük a családtagjukat, akár a családtagjaikat, ha többen voltak benne a bajban, de nekem sem jó érzés az, ha miattam, mert én buktattam le. Mégsem fogok bemenni hozzájuk a cellába, hogy együtt töltsük le a büntetésüket.
Elfekszem az ágyon, a borítékot az éjjeliszekrényre csúsztatom, leoltom a lámpát, és lecsukom szemeimet. Próbálok aludni, de nem megy. A gondolataim ide-oda cikáznak, jár az agyam, képtelen kikapcsolni. Forgolódok jobbra-balra, de sehogy sem kényelmes. Elhatározom, hogy lefárasztom magam, így felkelek, valami sportosabb öltözékbe bújok, és tornázni kezdek. Húsz felüléssel indítok, majd harminc guggolás, és újabb felülések. Egy kis levezetésnek fekvőtámaszok, majd az egész elölről. Háromszor ismétlem meg a feladatot, mire úgy érzem, kellően elfáradtam. Csak gyorsan megmosakodom a zuhany alatt, és mászok is a takaró alá. Elértem, amit szerettem volna, egyet fordulok, és elmerülök az álmok világában.
Reggel álmosan csoszogok végig a folyosón, hogy a konyhába érve elfogyaszthassam a kávémat. Kitekintek az ablakon, hogy látok-e valami gyanúsat, de nem tűnik fel semmi, amitől félnem kellene. Visszahúzom a függönyt, mert bántja a szememet az erős fény. Elvégzem a reggeli teendőim, felöltözök, és már indulok is az Upper West Side-ra. Sokkal figyelmesebben megyek, mint máskor. Minden kis neszre felkapom a fejem, hogy ne essen bántódásom. Szerencsésen a kávézóba érek, majd betelefonálok a központba, hogy kikérjem annak a srácnak az aktáját, akire tegnap gondoltam. Holnapra meg is kapom a New York-i irodába faxon. Nem szívesen adták ki, de amikor azzal érveltem, hogy összefügg szerintem az üggyel, nagy nehezen rábólintottak. Kérdezősködtek, hogy mégis mi köze van egymáshoz, de sikerült kitérnem azzal a válasszal, hogy amíg semmi konkrétumot nem tudok, nem szeretnék belemenni a részletekbe.
Mr. Grand a mai nap folyamán nem jön be a szokásos ebédjéért, viszont az irodáját elhagyta. A többiek követni kezdik, hogy megtudjuk, hol van az elrabolt lány, és elkaphassuk, amikor nem számít rá. Dave még komolyabban veszi a munkát, mint a többi nap. Ha csak egy kortyot is iszok, mielőtt kiszolgálom a vendéget, már lekiabál, hogy az emberek az elsők. Pedig csak nem szerettem volna kiszáradni, mert akkor hiába beszélnék, egy hang sem jönne ki a torkomon. De nem ítélem el, mert tudom, hogy csak jó alkalmazott szeretne lenni. Anne próbál most is mosolyogni, ha ránézek, de látom rajta, hogy kezd elege lenni a munkatársából. Kicsit olyan, mint egy menstruáló nő, hisztizik mindenen. 
- Saci! - szól szőke hajú barátnőm a munkaidő végén - Mit csinálsz a hétvégén?
- Még nem tudom, szerintem pihenek - válaszolom, és táskámat a vállamra téve lépek ki az utcára.
- Lenne kedved vásárolni? Kellene már néhány új ruha - karol belém, és úgy indulunk el.
Megbeszéltünk, hogy átjön munka után, és beszélgetünk, filmezünk, főzünk valamit. Egy kis kikapcsolódás nekem sem árthat.
- Persze, mehetünk - mondtam, és körbenéztem. 
Egy férfi gyanúsabbnak tűnt, mint más, így jobban megnéztem magamnak, hogy néz ki. Munkatársamnak feltűnt, hogy valakit nagyon figyelek, és furcsán kezdett méregetni.
- Csak azt hittem, ismerős - mosolyodtam el keserűen – Akkor szombaton vásárlás?
Hazaérve megint egy levél fogadott a bejáratnál. A szőke lány érdekesen figyelt, hogy miért itt hever a postaláda helyett, mely a főbejárat mellett van. Gyorsan eltereltem mindenféle téves gondolatot, hogy ne kombináljon, miszerint ezt a levelet várom, mióta ide jöttem, és a szomszéd vette át helyettem, majd csúsztatta be az ajtó alatt. Megdicsértem magam, amiért ilyen jól rögtönöztem, és a borítékot a másik mellé tettem az éjjeliszekrényre. Visszamentem a konyhába, ahol csak Anne hátával találtam szembe magam.
- Nincs itthon túl sok kajád - fordul szembe velem, továbbra is a hűtőben állva.
A legkisebb gondjaim közé tartozik, hogy főzzek magamra. A legtöbbször egy étteremből rendelek, hogy azért mégis legyen normális étel is itthon, ne csak valami egészségtelen. Előveszek a fagyasztóból egy mirelit pizzát, és barátnőm felé nyújtom kérdő tekintettel.
- Tökéletes! - veszi el tőlem, és mintha csak itt élne ő is, bekapcsolja a sütőt, és berakja a vacsoránkat. Amíg készül, a konyhaasztalnál ülve beszélgetünk. Sok mindent megtudok róla, többek között azt is, hogy van egy testvére, akivel már régen beszélt, és nagyon hiányzik neki. Hiába próbálok jobban figyelni, csak az jár a fejemben, hogy mi lehet az újabb levélben. Mosolygok, és bólogatok, de mintha nem is hallanám a hangokat.
- Figyelsz rám? - legyezett kezével az arcom előtt.
Bólintottam, hogy igen, de a gondolataim csak elkalandoztak megint a levélre. Ezentúl ez lesz? Amíg el nem kapjuk, addig minden nap küldeni fog egyet? És mindig csak 1-1 sort? Alig várom, hogy holnap megkapjam az aktát, és utána olvassak. Amint meglesz, szólok a főnöknek is a fenyegető levelekről.
Anne még beszél egy ideig, én pedig igyekszem rá figyelni, több-kevesebb sikerrel. Elkészül a pizza is, és betelepedünk a nappaliba, hogy megnézzünk valami filmet. Hamar megunom, és inkább felmegyek a szobába, azzal az ürüggyel, hogy csak a mosdóba megyek. Kibontom a borítékot, és széthajtogatom a papírt.

Csak nem félsz? Hahaha. Tudnád milyen vicces volt, ahogy reggel mindenkire gyanakodtál. Azt hiszem, holnap majd odaköszönök neked, csak hogy tudd, kitől félj, de lehet, hogy inkább maradok inkognitóban. Ez csak rajtad múlik. Lebuktatsz, vagy nem? Ja, mielőtt elfelejtem, remélem nem szóltál senkinek sem rólam...

Kiesik kezemből a levél. Ezek szerint végig követett. Volt egy megérzésem, hogy valaki figyel, de azt hittem, csak paranoiás vagyok, és beképzelem magamnak. Nem vagyok ahhoz még elég ideje a szakmában, hogy hozzászokjak az ilyenekhez, ha fenyegető leveleket kapok. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy ilyennek kitegyenek, hogy félnem kelljen az utcán, sőt még a házban is. Nem tudhatom, hogy legközelebb nem fog-e már betörni is.
- Szorulásod van? - kiabál Anne.
- Telefonálok - szóltam vissza - Mindjárt jövök.

Gyorsan kezembe vettem a telefonom, és elindultam visszafele. Nem szólhatok senkinek sem a levelekről, de arról nem volt szó, hogy célozni nem tudok rá. Majd valahogy óvatosan elkezdek puhatolózni, hogy ilyenkor mit kellene tennem, hogy kiderítsem, ki szeretne elkapni. Első gondolatom egy kamera, a bejárathoz, amit lehet meg is valósítok, ám ennek majd később jön el az ideje. Most arcomra kell varázsolnom a mosolyom, és jól éreznem magam barátnőm társaságában.

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett,nagyon tetszik a blog!Csak így tovább!Mikor jön a kövi?

    VálaszTörlés
  2. Szia! Kész a már régen kért kritikád. Nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattalak, egyszerűen zsúfolt hét volt, de nem magyarázkodnék, remélem tetszik majd! :)
    http://wecanhelpdesign.blogspot.hu/2013/12/kritika_18.html

    VálaszTörlés
  3. Imádom! Nagyon jó, ahogy írsz, várom a következőt.
    xoxo

    VálaszTörlés